Veszteség és újjászületés: Hogyan lettem a saját jövőm asszonya – egy magyar nő igaz története

– Add ide a kulcsot, Zsuzsa! – harsant fel a hang az előszobában, ahogy becsaptam magam mögött az ajtót. A kezem remegett, a szatyromból majdnem kicsúszott a tej. Ott állt előttem Gábor, a férjem, karba tett kézzel, mögötte anyósa, Magdi néni, szúrós szemmel. – Most azonnal. Nincs több beszélgetés.

– Gábor, ezt nem gondolod komolyan… – suttogtam. – A gyerekek…

– A gyerekek nálam maradnak. Te meg mehetsz, ahová akarsz. – A hangja hideg volt, mint a februári szél. – Már régóta tudod, hogy nincs köztünk semmi. Most végre kimondom.

Azt hittem, elájulok. Aznap reggel még együtt reggeliztünk, a kicsi, Dóri, kakaót kért, Bence meg hisztizett, hogy nem akar iskolába menni. Én meg csak tettem a dolgom, mint minden magyar anya: főztem, mostam, dolgoztam a könyvelőirodában, este még számlákat is vittem haza. És most? Egy pillanat alatt minden elveszett.

– Hová menjek? – kérdeztem halkan.

Magdi néni fújt egyet.

– Az én fiamnak nem kell ilyen asszony. Nézz már magadra! Húsz kilóval több vagy, mint mikor idejöttél! A hajad… hát mikor voltál utoljára fodrásznál? Nem csoda, hogy Gábor másfelé néz.

A szavak úgy csaptak arcon, mint egy vödör jeges víz. Tudtam, hogy Gábor hónapok óta furcsán viselkedik. Későn járt haza, titkos üzeneteket kapott. De azt hittem, csak átmeneti válság. Hogy majd megoldjuk. Hogy elég vagyok neki.

Nem voltam elég.

Aznap este egyetlen bőrönddel és egy teli szatyor gyerekruhával álltam a panelház előtt. A hó esett, a buszmegállóban egy hajléktalan férfi szidta az életét. Felhívtam anyámat.

– Anya… kiraktak. – A hangom elcsuklott.

– Gyere haza – mondta ő röviden. – Majd megoldjuk.

Otthon várt rám a régi gyerekszobám. Az ágyon még ott volt a plüssmackóm. Anyám főzött egy bögre teát és csak annyit mondott:

– Most sírhatsz. De holnap reggel felkelsz és újrakezded.

Sírtam is. Napokig csak sírtam. A gyerekeket nem láthattam – Gábor ügyvédet fogadott, azt mondta, én vagyok az alkalmatlan anya. Magdi néni tanúskodott ellene: „Zsuzsa egész nap csak sír, depressziós, nem tud gondoskodni senkiről.” A barátnőim közül sokan eltűntek – voltak, akik Gábor oldalára álltak, mások csak nem tudtak mit mondani.

A munkahelyemen is furcsán néztek rám. Egyik nap behívott az irodavezető:

– Zsuzsa, tudjuk mi történt… de nem lehet mindig sírni munkaidőben. Ha nem bírod…

– Bírom – vágtam rá dacosan.

De nem bírtam. Egyik nap összeestem a villamoson. Kórházba kerültem – kimerültség, idegösszeomlás.

Ott feküdtem a fehér plafont bámulva és először éreztem azt: vége mindennek. Nincs férjem, nincs otthonom, nincs pénzem – és lehet, hogy a gyerekeimet is elveszítem.

Aztán bejött hozzám egy nővérke: Ildikó volt a neve.

– Tudja maga mit jelent újrakezdeni? – kérdezte halkan.

– Nem…

– Én háromszor kezdtem újra. Mindig azt hittem, hogy vége az életemnek. De mindig jött valami új. Maga is képes rá.

Aznap este először nem sírtam el magam elalvás előtt.

Hazamentem anyámhoz és leültem vele beszélgetni.

– Anya… mihez kezdjek?

– Először is: harcolj a gyerekekért! Másodszor: ne hagyd magad! Harmadszor: ne szégyelld magad azért, mert nő vagy és mert hibáztál.

Elkezdtem ügyvédet keresni. Egyik sem volt olcsó – de anyám segített, kölcsönt vettünk fel. Hónapokig tartott a pereskedés. Gábor mindent megtett: azt mondta, én vagyok az alkoholista (soha életemben nem ittam), hogy elhanyagoltam a gyerekeket (ők mindig tiszták voltak és szerettek engem). Magdi néni minden tárgyaláson ott ült és suttogott valamit Gábor fülébe.

A bírónő egyszer rám nézett:

– Zsuzsa, maga tényleg akarja ezeket a gyerekeket?

– Mindennél jobban – mondtam remegő hangon.

Végül igazat adtak nekem: visszakaptam Dórit és Bencét. De lakásom nem volt – csak anyám kis panellakása Újpesten.

Egyik este anyám leült mellém:

– Zsuzsa… tudod mit? Nyissunk együtt egy kis vállalkozást! Te értesz a könyveléshez, én sütök-főzök egész életemben. Csináljunk házi süteményeket! Eladjuk a piacon.

Nevetnem kellett.

– Anya… ki vesz ma házi sütit?

– Majd meglátod!

Így indult minden: egy régi piaci asztal mellett árultuk anyám pogácsáját és lekváros bukóját. Én intéztem a papírokat, ő sütött hajnalban. Az első hónapban alig kerestünk valamit – de aztán jöttek vissza a vevők.

Egyik nap odajött hozzám egy fiatal nő:

– Maga Zsuzsa? Az oviban mondták, hogy magának van ez a finom pogácsája! Nem lehetne rendelni szülinapra?

Szájról szájra terjedt a hír: „Az újpesti Zsuzsa pogácsája!” Egy év múlva már két alkalmazottunk volt – régi barátnők az oviból –, és béreltünk egy kis üzlethelyiséget is.

Közben Gábor egyre lejjebb csúszott: az új barátnője elhagyta, elvesztette az állását is (kiderült: sikkasztott). Magdi néni már nem járt olyan büszkén az utcán.

Egyik délután becsöngetett hozzánk Gábor:

– Zsuzsa… beszélhetnénk?

A gyerekek épp tanultak bent.

– Mit akarsz?

– Sajnálom… mindenért… Segítenél nekem munkát találni? Vagy legalább egy pogácsát adhatnál?

Ránéztem: megtört ember volt már ő is.

– Pogácsát kapsz – mondtam halkan –, de mást ne várj tőlem.

Azóta eltelt öt év. Ma már saját cukrászdánk van anyámmal Újpesten; Dóri gimnazista lett, Bence focizik az iskolában. Életem legnehezebb időszaka volt ez – de most már tudom: minden veszteség után jöhet újjászületés is.

Néha mégis elgondolkodom: vajon hány nő él ma Magyarországon úgy, hogy azt hiszi: nélküle semmit sem ér? Hányan hiszik el másoknak, hogy ők hibásak mindenért? És vajon mikor jön el az a nap, amikor végre mindenki elhiszi magáról: igenis képes vagyok rá?