Valaki mindig túl későn jön haza – Egy magyar anya vívódása a felnőtt fiával

– Már megint éjfél elmúlt! – szinte kiáltottam magamban, miközben a konyhaasztalnál ültem, a telefonom kijelzőjét bámulva. A lakótelepi lakás csendjét csak a hűtőszekrény zúgása törte meg. Gergő, az én egyetlen fiam, megint nem jött haza időben. Az órára néztem: 00:17. Aztán újra az ajtóra. Minden percben azt vártam, mikor fordul el a kulcs a zárban.

A férjem, Sándor már évekkel ezelőtt elment. Egyedül maradtam Gergővel, mindent neki szenteltem. Most pedig úgy érzem, mintha minden, amit felépítettem, lassan széthullana.

– Miért nem ír legalább egy üzenetet? – suttogtam magamnak. – Hogy lehet ilyen önző? Tudja jól, hogy aggódom érte.

Aztán meghallottam a lift hangját. Felpattantam, de mire az ajtóhoz értem, már csak a szomszéd, Marika néni botorkált el az ajtónk előtt. Visszaültem. A gondolataim csak kavarogtak: vajon hol van? Kivel van? Miért nem beszél velem úgy, mint régen?

Mióta Gergő megismerkedett azzal a nővel – Verával –, minden megváltozott. Vera harmincnégy éves, elvált, van egy kisfia, Misi. Gergő huszonöt. Eleinte azt hittem, csak futó kaland lesz. De már fél éve tart. És Gergő egyre kevesebbet van itthon.

Egyik este végre megjött.

– Szia anya! – szólt be halkan.
– Hol voltál már megint? – kérdeztem élesebben, mint szerettem volna.
– Dolgoztam, utána Veránál voltam. Misi beteg lett.
– És nekem ezt nem lehetett volna legalább megírni? Hogy ne aggódjak halálra?
– Anya… felnőtt vagyok. Nem kell minden lépésemről beszámolnom.
– De én csak… csak tudni akarom, hogy jól vagy! – hangom elcsuklott.
– Jól vagyok – mondta halkan, és bement a szobájába.

Ott maradtam a konyhában, egyedül a csenddel és a félelmeimmel.

Másnap reggel Marika néni becsöngetett.
– Julianna drága, minden rendben? Hallottam tegnap este… – kezdte együttérzően.
– Nem tudom már mit csináljak vele – sóhajtottam. – Mintha nem is az én fiam lenne.
– Tudja, az én Zsoltikám is ilyen volt… Aztán egyszer csak bejelentette: megnősül. Azóta is boldogok. Talán csak hagyni kellene…

De hogyan hagyjam? Hogyan engedjem el azt a gyereket, akit annyi éven át féltettem mindentől?

Aznap este Gergő korán jött haza. Láttam rajta, hogy valami nyomja.
– Anya… beszélhetnénk?
– Persze – mondtam gyorsan.
Leült velem szemben.
– Vera… szeretném bemutatni neked. És Misit is. Fontosak nekem.
A szívem összeszorult.
– Biztos vagy ebben? Hiszen ő már… volt férje is van… gyereke is…
– Tudom. De szeretem őket. És ők is engem.
– És én? Én hol vagyok ebben az egészben? – tört ki belőlem a féltékenység.
Gergő lehajtotta a fejét.
– Anya… te mindig az anyám leszel. De most már nekem is van saját életem.

Napokig nem szóltunk egymáshoz igazán. A munkahelyemen is mindenki látta rajtam a feszültséget. A kolléganőm, Zsuzsa félrehívott ebédszünetben.
– Mi baj van veled mostanában?
Elmeséltem neki mindent.
– Julianna! Ez nem rólad szól már. Hagyd élni! Ha szereted… engedd el egy kicsit!

Hazafelé villamoson ülve néztem az embereket: mindenkinek megvan a maga keresztje. Vajon én vagyok túl önző? Vagy tényleg veszélyes lehet egy ilyen kapcsolat? Mi lesz Gergővel, ha Vera újra csalódik benne? Ha Misi apja visszajön?

Egyik este Gergő hozta haza Verát és Misit vacsorára. Feszengve ültem az asztalhoz. Vera kedves volt, Misi félénken mosolygott rám.
– Jó estét kívánok! – mondta Vera udvariasan.
– Jó estét – feleltem hidegen.
A vacsora alatt főleg Gergő beszélt. Vera csendesen figyelt, Misi babrált az evőeszközzel.
Vacsora után Vera segített elpakolni.
– Tudom, hogy nehéz lehet magának elfogadni ezt az egészet – mondta halkan –, de én tényleg szeretem Gergőt. És Misi is nagyon ragaszkodik hozzá.
Nem tudtam mit mondani. Csak bólintottam.

Az este végén Gergő megölelt.
– Köszönöm anya, hogy próbáltad… tényleg próbáltad.

Aznap éjjel sokáig forgolódtam az ágyban. Eszembe jutottak a régi idők: amikor még együtt mentünk játszótérre, amikor először ment el táborba és sírtam utána napokig. Most is sírtam – de csendben, magamban.

Néhány hét múlva Gergő bejelentette: összeköltözik Verával és Misivel egy albérletbe Zuglóban.
– Anya… szeretném, ha néha meglátogatnál minket. Misi is örülne neki.
Próbáltam mosolyogni:
– Persze… majd viszek sütit is.

Az első látogatás előtt napokig gyomorgörccsel készülődtem. Mit mondjak? Mit gondolnak majd rólam? De amikor beléptem hozzájuk, Misi odaszaladt:
– Juli néni! Nézze, mit rajzoltam!
És Vera teát főzött nekem, Gergő pedig úgy nézett rám, mint régen: hálásan és szeretettel.

Hazafelé menet rájöttem: talán tényleg nem veszítem el őt örökre. Csak másképp lesz jelen az életemben.

Most is sokszor ülök este a konyhában és hallgatom a csendet – de már nem várom görcsösen a kulcs fordulását a zárban. Inkább azon gondolkodom: vajon minden magyar anya ilyen nehezen engedi el a fiát? Vagy csak én félek attól ennyire, hogy nélkülem is boldog lehet?

Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet tanulni igazán elengedni azt, akit annyira szerettünk mindig?