Segítség! A fiam és a menye beköltöztek, és most a saját otthonomban kell lábujjhegyen járnom

– Anya, ugye nem baj, ha ma este nálunk lesz a vacsora? – kérdezte Dóri, a menye, miközben már a konyhapultot törölgette. A hangja kedves volt, de éreztem benne azt a finom kis élt, amitől összeszorult a gyomrom.

Nem tudtam mit mondani. Az én lakásom, az én konyhám, de már hetek óta úgy érzem, mintha csak vendég lennék itt. A fiam, Gábor és Dóri három hete költöztek be hozzám, miután elvesztették az albérletüket. Az első napokban még örültem is nekik – végre újra együtt a család! De mostanra minden megváltozott.

A reggelek már nem az enyémek. Dóri korán kel, kávét főz, de sosem úgy, ahogy én szeretem. Gábor a nappaliban dolgozik home office-ban, és ha véletlenül hangosabban csukom be a szekrényajtót, rám szól: – Anya, kérlek, csendesebben! Fontos meetingem van.

A fürdőszobában mindig vizes a padló, a törölközőimet összekeverik, és esténként már nem nézhetem a kedvenc sorozatomat, mert Dóri szerint túl hangos. Egy este, amikor halkan sírdogáltam a hálószobámban, Gábor bejött.

– Mi baj, anya? – kérdezte aggódva.

– Semmi – hazudtam. Mert mit mondhattam volna? Hogy úgy érzem magam, mint egy betolakodó a saját otthonomban? Hogy minden nap egyre kisebb vagyok ebben a lakásban?

Aztán jött az első nagy vita. Egy vasárnap reggel Dóri szó nélkül átrendezte a nappalit. A régi fotelomat áttolta a sarokba, a nagymama hímzett terítőjét elpakolta. Amikor szóvá tettem, csak ennyit mondott:

– Szerintem így sokkal modernebb.

– De ez az én otthonom! – csúszott ki belőlem.

Gábor közénk állt:

– Anya, próbálj meg rugalmasabb lenni. Mi is csak jól akarjuk érezni magunkat.

Aznap este órákig forgolódtam az ágyban. Vajon tényleg én vagyok túl merev? Vagy jogom van ragaszkodni ahhoz, ami az enyém?

A következő héten Dóri bejelentette, hogy jógázni fog a nappaliban minden reggel. – Szükségem van egy kis térre – mondta. Én pedig csendben visszahúzódtam a hálószobámba, mint egy árnyék.

Egyik este Gábor leült mellém.

– Anya, tudom, hogy nehéz neked. De most nekünk is szükségünk van rád. Csak egy kis időre.

– Értem – feleltem halkan. De belül ordítottam: „És nekem ki segít? Ki kérdezi meg tőlem, hogy bírom-e?”

A barátnőm, Marika egyszer átjött kávézni. Amikor meglátta az átrendezett lakást és Dórit jógázni a szőnyegen, csak annyit súgott: – Te jó ég, Zsuzsa! Ez már nem is a te otthonod!

Aznap este elhatároztam: beszélek velük. Összeszedtem minden bátorságomat.

– Szeretnék veletek beszélni – kezdtem vacsora után. – Úgy érzem, elveszítettem az otthonomat. Szükségem van arra, hogy néha én is önmagam lehessek itt.

Dóri először megsértődött.

– Mi mindent megteszünk, hogy ne zavarjunk!

– Nem erről van szó – mondtam. – Csak szeretném néha én is nézni a tévét vagy főzni egy levest úgy, ahogy én szoktam.

Gábor csendben bólintott.

– Igazad van, anya. Megpróbálunk jobban odafigyelni rád.

Azóta próbálunk kompromisszumokat kötni. Néha sikerül, néha nem. De minden nap újabb harc önmagamért ebben a lakásban.

Vajon meddig lehet így élni? Hol húzódik a határ önfeláldozás és önvédelem között? Ti mit tennétek az én helyemben?