Összetört szívek és titkos szerelem – Egy magyar család története a hűtlenség árnyékában

– Anya, hagyj már békén! Elegem van abból, hogy minden nap csak kiabálsz velem! – csapta be maga mögött a szobája ajtaját Bence, a fiam. A hangja tele volt dühvel, dacossággal, de én csak álltam a folyosón, kezemben a naplóval, amit az osztályfőnöke, Katalin néni adott át aznap délután. „Bence egyre zárkózottabb, nem készül a dolgozatokra, és gyakran beszól a tanároknak” – mondta nekem Katalin néni, miközben a tanári szoba ablakán át néztük az esőtől ázott udvart. Akkor még azt hittem, hogy csak a kamaszkor… De most, ahogy Bence szavai visszhangzottak bennem, valami sokkal mélyebb fájdalmat éreztem.

A férjem, Gábor, már hetek óta furcsán viselkedett. Későn járt haza, gyakran azt mondta, hogy túlórázik az építkezésen. Egy este azonban – amikor épp a vacsorát melegítettem újra és újra – megláttam az üzenetet a telefonján: „Holnap is várlak. Hiányzol.” Egy női név: Dóra. A szívem összeszorult. Nem szóltam semmit. Csak ültem a konyhában, hallgattam a hűtő zúgását és próbáltam elhinni, hogy ez nem történhet meg velünk. Miért pont velünk?

Másnap reggel Gábor sietve öltözött. – Elmegyek korábban, sok a munka – mondta, de nem nézett rám. Csak Bencének intett oda, aki már a telefonját nyomkodta az asztalnál.

– Apa, ma is későn jössz? – kérdezte Bence flegmán.

– Igen, ne várjatok vacsorával – felelte Gábor, majd becsapta maga mögött az ajtót.

Azt hittem, hogy majd elmúlik. Hogy csak egy múló fellángolás. De amikor egy héttel később megláttam őket együtt a városligeti parkolóban – Gábor átölelte Dórát, és úgy nevetett vele, ahogy velem már évek óta nem –, valami végleg eltört bennem.

Hazamentem. A lakás üres volt. Bence még iskolában. Leültem a kanapéra és zokogtam. Úgy sírtam, mint gyerekkoromban, amikor elveszett a kedvenc macim. De most nem egy játékot veszítettem el – hanem az egész életemet.

Este Bence csendben jött haza. Látta rajtam a könnyeket.

– Mi történt? – kérdezte halkan.

– Semmi baj, csak fáradt vagyok – hazudtam neki.

De ő nem hagyta annyiban.

– Anya… tudom, hogy apa mással van. Láttam őket múltkor a buszmegállónál. Nem akartam mondani… De most már mindegy, ugye?

Nem tudtam mit felelni. Csak átöleltem őt. Éreztem, hogy remeg. Hogy neki is fáj.

Aznap este Gábor későn jött haza. Nem szólt hozzám semmit. Csak ledobta magát a fotelbe és bekapcsolta a tévét.

– Gábor, beszélnünk kell – mondtam végül.

– Most? Fáradt vagyok.

– Most! – emeltem fel a hangom. – Tudom mindent. Tudom Dóráról.

Gábor arca megfeszült.

– Akkor minek kérdezel? Ha tudod… Akkor tudod.

– És Bence? Rá gondoltál? Hogy mit teszel vele?

– Ő már nagyfiú. Megérti majd.

– Megérti? Hogy az apja elhagyja az anyját egy másik nőért? Ezt vársz tőle?

Gábor felállt. – Nem akarok erről beszélni. Elegem van ebből az egészből! – kiabálta, majd becsapta maga mögött az ajtót.

Aznap éjjel nem aludtam semmit. Csak forgolódtam az ágyban és hallgattam Bence halk sírását a szomszéd szobából.

A következő napokban minden megváltozott. Gábor egyre kevesebbet járt haza. Anyósom, Ilona néni felhívott: – Drágám, mi történik nálatok? Gábor nem veszi fel nekem a telefont… Bence is olyan furcsa volt tegnap az iskolában…

Nem tudtam mit mondani neki. Hogy mondjam el egy anyának, hogy a fia elhagyott minket?

A munkahelyemen is mindenki észrevette rajtam a változást. A főnököm, Judit néni félrehívott: – Zsuzsa, ha kell pár nap szabadság… csak szólj! Látom rajtad, hogy valami nagyon bánt.

De nem akartam otthon maradni. Féltem az ürességtől.

Egy este Bence odajött hozzám vacsora után.

– Anya… én nem akarok apával találkozni többet. Nem akarom látni azt a nőt sem.

– Ő akkor is az apád marad… – próbáltam nyugtatni.

– De én csak téged szeretlek! – fakadt ki sírva.

A szívem majd megszakadt érte.

A válás gyorsan ment. Gábor mindent Dóráért adott fel: elköltözött hozzá egy panelba Újpalotán, minket pedig magunkra hagyott az albérletben Zuglóban. A közös barátaink közül sokan elfordultak tőlem – mintha én lennék hibás mindenért.

Anyám vidékről jött fel hozzánk segíteni: főzött ránk, vigyázott Bencére, amikor dolgoztam. De minden este ugyanazt kérdezte:

– Zsuzsikám, miért nem harcolsz érte? Miért hagyod elmenni?

– Mert már nincs miért harcolni… – feleltem neki könnyek között.

Bence egyre zárkózottabb lett. Az iskolában verekedésbe keveredett egy fiúval, aki azt mondta neki: „A te apád lelépett egy másik nővel!” Az igazgatónő behívatott:

– Zsuzsa néni, valamit tenni kell! Bence nagyon szenved…

Hazafelé menet azon gondolkodtam: hol rontottam el? Miért nem vettem észre időben a jeleket? Miért hittem abban, hogy velünk ilyen sosem történhet meg?

Egy este aztán csengettek. Gábor állt az ajtóban.

– Beszélhetnénk? – kérdezte halkan.

Beengedtem. Leültünk egymással szemben.

– Zsuzsa… Sajnálom mindent. Dóra terhes lett… de kiderült, hogy nem tőlem van a gyerek. Kidobott otthonról. Rájöttem… én mindent elvesztettem: téged is, Bencét is… Azt hittem boldog leszek vele… De csak ürességet érzek.

Néztem őt sokáig némán.

– Mit vársz tőlem? Hogy megbocsássak? Hogy visszafogadjalak?

– Nem tudom… Csak szeretném látni Bencét néha…

Bence azonban nem akarta látni őt többet. Hetekig sírt esténként: „Miért pont velünk történt ez? Miért nem voltunk elég jók neki?”

A család széthullott. Anyám próbált tartani bennem a lelket: „Zsuzsikám, erős vagy! Meg fogod oldani!” De én csak egy megtört nő voltam akkoriban.

Aztán lassan elkezdtem újra élni: visszamentem dolgozni teljes állásba; Bence sportolni kezdett; hétvégente kirándultunk a Normafánál vagy lementünk vidékre nagymamához palacsintát enni. Néha még mindig fájt minden emlék – de már nem sírtam minden este.

Egy év telt el így. Egy nap aztán találkoztam valakivel: Tamás volt az egyik régi osztálytársam gimiből; véletlenül futottunk össze egy könyvtárban. Meghívott kávéra; beszélgettünk órákon át; meséltem neki mindenről – ő pedig csak hallgatott és bólogatott empátiával.

Nem lett belőlünk rögtön szerelem; de barátok lettünk; Tamás segített Bencének matekozni; együtt mentünk moziba vagy fagyizni nyaranta a Városligetben.

Egy este aztán Bence rám nézett:

– Anya… Tamást szereted?

Elmosolyodtam:

– Talán igen… De te vagy nekem a legfontosabb!

Ő csak bólintott; láttam rajta: végre megnyugodott kicsit.

Most itt ülök az ablakban; nézem az őszi esőt; hallgatom Bence halk nevetését Tamással a nappaliból; és arra gondolok: lehet-e újrakezdeni mindent harmincnyolc évesen? Lehet-e hinni újra abban, hogy valaki szerethet még úgy igazán?

Ti mit tennétek az én helyemben? Meg lehet bocsátani annak, aki összetörte a szíveteket? Vagy inkább tovább kell lépni és új életet kezdeni?