„Nem vagyok jó anya” – Egy magyar édesanya vallomása a megbocsátásról és önmagáról

„Nem vagyok jó anya.” Ez a mondat minden reggel ott visszhangzott a fejemben, amikor felébredtem a csendes, üres lakásban. A kávéfőző kattogása, a hűtő zúgása – mind csak emlékeztetett arra, hogy már nincs itt Zsófi, a lányom. Elköltözött Budapestre, hogy egyetemre járjon, és én maradtam itt, a kisvárosi panelban, a múlt emlékeivel és a soha ki nem mondott szavakkal.

– Anya, miért nem tudsz soha örülni annak, amit elértem? – kérdezte tőlem Zsófi egy este, amikor még itthon lakott. A hangja remegett, a szeme könnyes volt. Akkor is csak annyit mondtam: – Én csak azt akarom, hogy boldog legyél.

De valójában féltem. Féltem attól, hogy nem adtam neki eleget. Hogy túl sokat dolgoztam a varrodában, hogy nem voltam ott minden iskolai ünnepségen. Hogy amikor apja elhagyott minket, én is összetörtem belül, és ezt ő is megérezte. Azt hittem, ha mindent tökéletesen csinálok – tiszta lakás, meleg vacsora, vasalt ruhák –, akkor majd jó anya leszek. De Zsófi mindig többet akart: figyelmet, beszélgetést, ölelést. Én pedig csak robotoltam.

A legrosszabb az volt, amikor Zsófi tizennyolc évesen bejelentette: – Anya, elköltözöm. Nem bírom tovább ezt a fojtogató légkört. Szükségem van szabadságra.

Akkor összeomlottam. Napokig sírtam, nem mentem dolgozni sem. A szomszéd Marika néni próbált vigasztalni: – Jaj, Ilike, minden gyerek ilyen. Majd visszajön! – De én tudtam, hogy valami végleg megváltozott.

Az évek teltek. Zsófi ritkán hívott fel. Ha beszéltünk is, csak röviden: – Jól vagyok, anya. Dolgozom. Van egy barátom. – Soha nem kérdezte meg, hogy én hogy vagyok.

A bűntudat lassan felemésztett. Minden este végignéztem a régi fotókat: Zsófi első napja az óvodában, az utolsó közös karácsony apjával. Mindig azt kerestem: hol rontottam el? Miért nem tudtam jobb anya lenni?

Egyik nap váratlanul csörgött a telefonom. Zsófi volt az.

– Anya, beszélhetnénk? – kérdezte halkan.

– Persze, kicsim – válaszoltam remegő hangon.

– Szeretnék hazamenni hétvégére. Van valami fontos, amit el kell mondanom.

Aznap este alig aludtam. Vajon mi történhetett? Talán bajban van? Vagy haragszik rám valamiért?

Szombaton délután érkezett meg. Ugyanaz a makacs tekintet, mint kislány korában. Leültünk a konyhában, teát főztem neki.

– Anya… – kezdte hosszan hallgatva –, tudom, hogy mindig azt gondoltad, rossz anya vagy.

A szívem összeszorult.

– De én soha nem haragudtam rád igazán. Csak… annyira szerettem volna, ha néha megölelsz vagy elmondod, hogy büszke vagy rám. Tudom, hogy nehéz volt neked apu után… és hogy mindent megtettél értem.

Könnyek csorogtak az arcomon.

– Zsófi… annyiszor akartam mondani… csak nem tudtam hogyan.

– Nem baj – mosolygott rám –, most már tudom. És szeretlek úgy is, ahogy vagy.

Abban a pillanatban mintha lekerült volna rólam az a láthatatlan teher. Megöleltük egymást hosszan – talán először igazán őszintén felnőttként.

Azóta minden más lett. Nem múlt el minden fájdalom vagy bűntudat egy csapásra, de megtanultam: nem kell tökéletesnek lennem ahhoz, hogy jó anya legyek. Elég vagyok úgy is, ahogy vagyok.

Néha még most is felteszem magamnak a kérdést: Vajon hányan élnek még így csendben bűntudattal? Miért hisszük el olyan könnyen magunkról, hogy kevésnek számítunk? Talán ideje lenne erről őszintén beszélgetni…