„Mit menthetek meg ma?” – Egy magyar család titkai és a szeretet ára

– Mit menthetek meg ma? – kérdezte Gábor, miközben a konyhaasztalra csapta a kulcsait. A hangja éles volt, szinte vágott. Megálltam a pultnál, kezemben a fakanál, és csak néztem rá. A leves már majdnem kifutott, de nem érdekelt. A kérdése úgy hasított belém, mint egy régi seb, amit sosem tudtam begyógyítani.

– Nem tudom, Gábor – feleltem halkan. – Talán magamat.

– Magadat? – felnevetett, de nem volt benne semmi vidámság. – Az anyám szerint inkább a házasságunkat kéne.

Azt hittem, hozzászoktam már ehhez a játszmához. Hogy minden nap valamit meg kell mentenem: a gyerekek reggelijét, az anyósom kedvét, Gábor jó hírnevét a munkahelyén, a saját türelmemet. De aznap valami eltört bennem.

A gyerekek a szobában veszekedtek. Anna sírt, Bence kiabált. Az anyósom, Ilona néni, épp akkor lépett be az ajtón, kabátban, cipőben, mintha csak ellenőrizni jött volna, hogy minden rendben van-e.

– Jaj, hát mi ez a hangzavar? – kérdezte fennhangon. – Zsuzsa, nem tudsz egy kicsit szigorúbb lenni?

– Próbálok – mondtam fáradtan. – De ők is emberek.

– Emberek! – csattant fel Ilona néni. – Gyerekek! Fegyelem kell nekik! Nem csoda, hogy Gábor ilyen idegesen jár haza.

Gábor rám nézett, de nem szólt semmit. Mindig így volt: ha az anyja beszélt, ő hallgatott. Én pedig egyedül maradtam a frontvonalban.

Az ebédnél csend volt. Anna duzzogva piszkálta a krumplipürét, Bence az asztal alatt rugdosta a széket. Ilona néni sóhajtozott.

– Régen bezzeg más volt – kezdte. – Az én időmben egy asszony tudta a helyét. Nem panaszkodott, hanem tette a dolgát.

Gábor bólintott. Én csak lenyeltem a könnyeimet.

Ebéd után Ilona néni elvitte Annát sétálni. Bence leült a tablettel játszani. Gábor a nappaliban kapcsolgatta a tévét.

Odamentem hozzá.

– Beszélhetnénk? – kérdeztem halkan.

– Most? Fáradt vagyok – felelte anélkül, hogy rám nézett volna.

– Mindig fáradt vagy – mondtam ki végre azt, amit hónapok óta magamban tartogattam. – És én? Én mikor lehetek fáradt?

Felnézett rám. A szemében harag és félelem keveredett.

– Mit akarsz ezzel mondani?

– Hogy nem bírom már ezt az egészet. Hogy minden nap meg kell mentenem valamit: téged, anyádat, a gyerekeket… De engem ki ment meg?

Csend lett. Csak a tévé zúgott tovább.

Aznap este nem tudtam aludni. Hallgattam Gábor horkolását, és azon gondolkodtam: vajon tényleg ez az életem? Hogy mindenki másért élek?

Másnap reggel Ilona néni már korán jött. Friss pogácsát hozott, de közben végigmért.

– Fáradtnak látszol, Zsuzsa. Ugye nem vagy beteg? Mert ha igen, akkor ki fog főzni?

– Majd rendelünk pizzát – vágtam vissza keserűen.

Ilona néni megdöbbent.

– Ez most komoly? Egy anya nem rendel pizzát! Egy anya főz!

Gábor ekkor lépett be a konyhába.

– Mi ez a vita már megint?

– Semmi – mondtam gyorsan. – Csak fáradt vagyok.

Gábor sóhajtott.

– Próbálj meg egy kicsit lazítani. Anyám csak segíteni akar.

Felnevettem.

– Segíteni? Inkább ellenőrizni akar!

Ilona néni sértetten kivonult a konyhából. Gábor utánament.

A gyerekek közben összevesztek egy játékautón. Anna sírt, Bence kiabált. Éreztem, ahogy elönt az indulat.

– Elég legyen! – kiáltottam rájuk. – Anya is ember! Anya is elfárad!

A gyerekek meglepődve néztek rám. Talán először látták rajtam igazán a kétségbeesést.

Aznap délután elmentem sétálni egyedül. A Duna-parton ültem le egy padra. Néztem a vizet, ahogy hömpölyög, és azon gondolkodtam: vajon hány nő ül most így valahol Magyarországon? Hányan érzik azt, hogy mindenki mást kell megmenteniük?

Este Gábor próbált közeledni.

– Ne haragudj… Anyám tényleg túlzásba viszi néha. De hát tudod, milyen régimódi…

– Nem csak róla van szó – mondtam halkan. – Hanem rólunk is. Rólam is. Arról, hogy én is szeretnék valaki lenni… Nem csak anya és feleség.

Gábor elhallgatott.

Pár nap múlva Ilona néni váratlanul bejelentette: elutazik két hétre a nővéréhez Győrbe.

– Legalább kipihenheted magad! – mondta gúnyosan búcsúzóul.

Az első nap furcsa volt nélküle. Csend lett a lakásban. A gyerekek is nyugodtabbak voltak. Gábor este virágot hozott.

– Sajnálom – mondta halkan. – Próbáljunk újrakezdeni?

Néztem rá, és először éreztem azt: talán még lehet esélyünk.

De tudtam: ha nem változik semmi, újra ugyanitt kötünk ki.

Most itt ülök az ablakban, nézem az esőt és azon gondolkodom: vajon tényleg mindig nekünk nőknek kell mindent megmenteni? Vagy egyszer végre valaki minket is megment?

Ti mit gondoltok? Meddig lehet bírni ezt az állandó megfelelést? És ki menti meg azt, aki mindig másokat ment?