„Milyen nyaralásról beszélsz? Előbb fizesd vissza a hitelt!” – Egy magyar család története a pénzről, elvárásokról és határokról

– Milyen nyaralásról beszélsz, fiam? Előbb fizesd vissza a hitelt! – csattant fel anyám, amikor boldogan újságoltam neki, hogy végre, öt év után, le tudtuk zárni a lakáshitelt, és most először elmegyünk Annával a Balatonra pihenni.

Ott álltam a konyhában, kezemben a kávésbögrével, és próbáltam nem felrobbanni. Anna a hátam mögött halkan sóhajtott, de nem szólt közbe. Tudta, hogy ez az én csatám.

– Anya, öt évig minden forintot félretettünk. Nem mentünk sehová, nem vettünk új bútort, még a mosógépet is magam szereltem meg. Most szeretnénk végre egy hetet magunkra költeni.

Anyám szeme összeszűkült. – És Zoli? A testvéred? Ő még mindig albérletben lakik, alig tudja fizetni. Neki nem segítesz?

– Zoli 29 éves, anya. Két éve dolgozik ugyanott, mint én. Ha spórolna, neki is menne. Miért mindig nekem kell mindent megoldani helyette?

Anyám sértődötten felhúzta az orrát. – Mert te vagy az idősebb. Neked jobban megy. A családnak segíteni kell.

Anna ekkor már nem bírta tovább. – Erzsi néni, mi is család vagyunk. Nekünk is jár egy kis boldogság.

Anyám csak legyintett. – Ti fiatalok mindent akartok egyszerre. Régen ilyen nem volt. Mi is segítettük egymást.

– De anya – próbáltam higgadt maradni –, amikor mi vettük fel a hitelt, te azt mondtad: „Oldjátok meg magatok.” Most meg azt várod, hogy én oldjam meg Zoli életét is?

– Az más! Akkor még fiatalabbak voltatok. Most már többet keresel.

Azt hittem, sírva fakadok vagy ordítani fogok. Ehelyett csak annyit mondtam:

– Anya, most először szeretnék magamnak dönteni. Nem fogom odaadni Zolinak a pénzünket. Ha segíteni akarod, te is megteheted.

Anyám arca elkomorult. – Látom, mire ment veled ez a nagy önállóság. Egoista lettél.

Anna megszorította a kezemet. – Gergő, menjünk haza.

Aznap este órákig forgolódtam az ágyban. Anna csendben simogatta a hátamat.

– Szerinted tényleg önző vagyok? – kérdeztem halkan.

– Nem vagy az. Egyszerűen csak felnőttél. De anyukád ezt nem akarja elfogadni.

A következő héten elutaztunk Balatonfüredre. Az első nap még bűntudatom volt, de Anna nevetése és a víz illata lassan kimosta belőlem az anyám szavait.

Hazatérés után azonban újabb meglepetés várt ránk: a bejárati ajtó zárva volt, pedig Annánál volt a kulcs. A postaládában egy cetli: „Zoli nálatok van pár napig, ne haragudjatok.”

A lakásban rendetlenség fogadott: üres pizzásdobozok az asztalon, sörösüvegek a kanapén, a fürdőben vizes törölközők szanaszét.

– Ez most komoly? – kérdezte Anna döbbenten.

Zoli épp akkor jött ki a szobából.

– Sziasztok! Bocsi, hogy így… Anyu mondta, hogy maradhatok pár napot.

– És neked eszedbe jutott megkérdezni minket? – kérdeztem dühösen.

– Hát… Anyu azt mondta, úgyis elutaztatok…

Anna síri hangon szólt: – Ez a mi otthonunk. Nem egy szálló!

Zoli vállat vont. – Ne haragudjatok már! Csak pár nap volt…

Aznap este felhívtam anyámat.

– Anya, ezt hogy gondoltad?

– Mit? Segítettem Zolinak! Nektek úgyis mindegy volt.

– Nem mindegy! Ez a mi lakásunk! Nem adhatod oda másnak!

Anyám hangja hideg lett. – Látom, tényleg csak magatokkal törődtök. Régen ilyen nem volt.

– Anya, elég! Többet nem akarom ezt hallani!

Letettem a telefont és remegtem az idegtől.

Anna átölelt.

– Gergő, muszáj határt húznod. Különben sosem lesz vége.

Másnap Zolit elküldtük. Napokig nem beszéltem anyámmal. Ő persze minden rokonnak elpanaszolta: „A fiam már nem is törődik velem.”

A nagynéném hívott fel:

– Gergő, mi történt köztetek? Erzsi teljesen ki van borulva.

– Semmi különös – válaszoltam fáradtan –, csak szeretném végre élni az életemet.

A családi ebédeken feszültség lett úrrá. Anyám látványosan kerülte Annát, Zoli pedig duzzogott. Mindenki engem hibáztatott.

Egy este Anna leült mellém.

– Meddig akarod ezt csinálni? Mindig mindenki másnak akarsz megfelelni?

Néztem őt és rájöttem: igaza van. Az én életemről van szó. Nem vagyok felelős mindenkiért.

Azóta ritkábban találkozom anyámmal. Zolival sem beszélünk annyit. Fájdalmas volt meghúzni a határt, de szükségem volt rá.

Néha mégis elbizonytalanodom: vajon tényleg én vagyok az önző? Vagy csak végre kiálltam magamért?

Ti mit gondoltok: meddig tartozunk felelősséggel a családunknak? Hol van az egészséges határ segítés és önfeladás között?