„Miért nem főzöl úgy, mint Zsuzsa?” – Egy magyar feleség vallomása a családi asztalnál dúló harcokról

– Már megint rakott krumpli? – csattant fel Gábor, ahogy leült az asztalhoz. A hangjában ott bujkált az a leplezetlen csalódottság, amitől mindig összeszorul a gyomrom.

– Sajnálom, de ma nem volt időm másra – válaszoltam halkan, miközben a gyerekek már kanalazták is a vacsorát.

– Tudod, András mesélte, hogy Zsuzsa minden este valami újat főz. Tegnap például lazacos quiche-t csinált, előtte meg valami francia levest… – folytatta Gábor, mintha csak magának beszélne, de minden szava tűként szúrt belém.

Nem szóltam semmit. Csak néztem a tányéromat, és próbáltam nem sírni. A konyhában még ott gőzölgött a fazékban a rakott krumpli, amit délután, két online meeting között dobtam össze. A munkahelyemen is egyre nagyobb a nyomás: mostanában minden nap túlórázom, hogy be tudjam fizetni a villanyszámlát. A gyerekek is egyre többet igényelnek belőlem: Dorka most kezdte az első osztályt, Marci pedig minden este velem akar tanulni.

Gábor viszont mintha nem látná ezt. Vagy nem akarja látni. Neki csak az számít, hogy az asztalon mindig legyen valami különleges. Hányszor hallottam már tőle: „Bezzeg Zsuzsa!”

Emlékszem, amikor még fiatalok voltunk, mennyit nevettünk együtt a konyhában. Akkoriban még öröm volt főzni neki. De mostanra minden egyes vacsora egy újabb vizsga lett. Ha nem sikerül elég változatosat vagy különlegeset készítenem, már előre érzem a csalódottságát.

Egyik este aztán betelt a pohár. Gábor megint Zsuzsát hozta fel példaként.

– Nem értem, miért nem tudsz legalább hétvégén valami újat kipróbálni? Zsuzsa is dolgozik, mégis mindig kitalál valamit.

– Talán mert náluk nincs két gyerek, akik egész nap nyúznak – csattantam fel végre én is. – És talán mert náluk András is besegít a házimunkába! Te mikor mostál utoljára ablakot vagy porszívóztál?

Gábor elhallgatott. A gyerekek is abbahagyták az evést. A csend szinte fojtogató volt.

– Nem kell kiabálnod – mondta végül halkan Gábor. – Csak szeretném, ha néha érezném, hogy fontos vagyok neked.

Ez volt az a pillanat, amikor rájöttem: nem is igazán az ételekről szól ez az egész. Hanem arról, hogy mindketten el vagyunk veszve ebben a rohanó világban. Ő azt érzi, hogy már nem figyelek rá eléggé; én pedig azt érzem, hogy sosem vagyok elég jó.

Aznap este sokáig ültem a konyhában egyedül. Néztem a mosatlan edényeket és azon gondolkodtam: vajon tényleg csak ennyin múlik egy házasság? Egy tányér rakott krumplin?

Másnap reggel Gábor csendben ment el otthonról. A gyerekeket én vittem oviba és iskolába. Az úton Dorka megkérdezte:

– Anya, miért sírtál tegnap este?

Nem tudtam mit mondani neki. Csak megsimogattam a fejét.

A munkahelyemen egész nap csak kattogott az agyam. Vajon tényleg én vagyok a hibás? Vagy csak túl sokat várunk el egymástól? Ebédidőben felhívtam Évát, a legjobb barátnőmet.

– Nálatok is ilyen nehéz? – kérdeztem tőle.

– Persze! – nevetett fel Éva keserűen. – Sanyi szerint nálunk sosem olyan rend van, mint az ő anyjánál volt… Mindig van valami összehasonlítás.

Megkönnyebbültem egy kicsit. Talán nem vagyok egyedül ezzel.

Este Gábor korábban jött haza. Csendben ült le mellém a kanapéra.

– Sajnálom – mondta végül. – Nem akartalak megbántani. Csak… néha hiányzik az az érzés, hogy fontos vagyok neked.

– Te is fontos vagy nekem – válaszoltam halkan. – De néha úgy érzem, neked csak az számít, mit teszek az asztalra.

Sokáig beszélgettünk aznap este. Elmondtam neki mindent: a fáradtságot, az anyagi gondokat, a megfelelési kényszert. Ő pedig végre meghallgatott.

Azóta próbálunk jobban odafigyelni egymásra. Néha együtt főzünk hétvégén; néha csak rendelünk pizzát és együtt nevetünk a nappaliban.

De még mindig ott motoszkál bennem a kérdés: Vajon tényleg ilyen egyszerű lenne boldognak lenni? Elég lenne csak elfogadni egymást úgy, ahogy vagyunk?

Ti mit gondoltok? Tényleg ennyit számít egy tányér vacsora? Vagy valami egészen másról szól ez az egész?