Gyere, amikor tudsz – Egy magyar család titkai és a megbocsátás ára
– Ne haragudj, de nem tudok tovább egyedül maradni! – Dóra hangja remegett, ahogy az ajtóban állt, a haját eláztatta az eső, a szeme vörös volt a sírástól.
Az órára néztem: éjjel fél egy. A feleségem, Zsuzsa már aludt, a gyerekek is csendben szuszogtak a szobájukban. Dóra cipője alatt tócsát hagyott a sáros lépcsőn.
– Gyere be – mondtam halkan, de belül tombolt bennem a harag és a félelem. Tudtam, hogy ez az éjszaka mindent meg fog változtatni.
Dóra ledobta a kabátját a radiátorra, leült a konyhaasztalhoz. A keze remegett, ahogy a bögrét szorongatta.
– Mi történt? – kérdeztem végül, miközben vizet forraltam neki teának.
– Elhagytam Lacit. Végleg. Nem bírom tovább az ordibálást, az állandó pénztelenséget… És anya… anya azt mondta, hogy én vagyok minden baj oka. Hogy miattam nincs pénzük, mert nekem segítettek az albérlettel…
Sóhajtottam. Ezerszer hallottam már ezt a történetet. Mióta apánk meghalt, mindenki csak egymást hibáztatja. Anyánk, Piroska néni, mindig is Dórát szerette jobban – legalábbis én így éreztem. De mostanra már mindannyian csak túlélni próbáltunk.
– Maradj itt éjszakára – mondtam végül. – Majd reggel kitaláljuk, hogyan tovább.
Dóra bólintott, de láttam rajta: nem hiszi el, hogy lesz még valaha rendben bármi is.
Aznap éjjel alig aludtam. Zsuzsa reggel szó nélkül főzte a kávét, de a tekintetében ott volt a kérdés: meddig lesz még nálunk Dóra? A gyerekek örültek neki – Dóra mindig hozott nekik valami apróságot –, de én tudtam: ez csak ideiglenes béke.
A következő napokban Dóra egyre kevesebbet beszélt. A telefonját nézte, néha sírt a fürdőben. Anyánk egyszer sem hívta fel. Laci egyszer megjelent a ház előtt, ordított, hogy „add vissza a feleségemet!”, de én nem engedtem be.
Egy este Zsuzsa kiakadt:
– Nem lehet ezt így tovább! Nekünk is van életünk! A gyerekek félnek Lacitól, én meg nem akarok minden nap azon izgulni, mikor jön ide megint balhézni!
– Mit csináljak? – csattantam fel. – Hova menjen Dóra? Az anyánkhoz? Ott sem jobb neki!
– Nem tudom… De ez nem megoldás!
A vita hetekig húzódott. Közben anyánk is felhívott végre:
– Fiam, meddig tartod még ott azt a szerencsétlent? Miért nem tud végre felnőni? Mindig csak sír és panaszkodik! Bezzeg te… te legalább dolgozol rendesen.
– Anya, ne hasonlítgass minket! – szóltam rá ingerülten. – Mindketten a te gyerekeid vagyunk.
– Azért ne felejtsd el, hogy amikor neked kellett volna segíteni apád temetésénél, akkor is csak Dóra miatt volt késésben minden! – vágta vissza.
A múlt összes sérelme egyszerre szakadt rám. Gyerekkorunkban is mindig Dórát kellett vigyáznom: ha elesett, én voltam a hibás; ha rossz jegyet hozott haza, én nem segítettem neki eleget; ha beteg lett, én fertőztem meg…
Most viszont már felnőttek voltunk. Nekem családom volt, munkahelyem egy budapesti logisztikai cégnél – nem volt időm mások életét is cipelni.
Egyik este Dóra váratlanul megszólalt vacsora közben:
– Elköltözöm. Találtam egy albérletet Zuglóban. Nem akarok tovább terhet jelenteni nektek.
A gyerekek sírni kezdtek. Zsuzsa csak bólintott.
– Biztos vagy benne? – kérdeztem halkan.
– Igen. Nem akarom, hogy miattam veszekedjetek.
Aznap este sokáig ültem az erkélyen. Néztem a kivilágított panelházakat, hallgattam az autók zaját. Vajon tényleg jobb lesz így mindenkinek?
Dóra elköltözött. Az első hetekben minden nap hívtam, de egyre ritkábban vette fel. Anyánk továbbra is csak panaszkodott róla mindenkinek: „Bezzeg az én fiam!” – mondogatta a szomszédoknak is.
Aztán egy nap hívtak a kórházból: Dórát mentő vitte be gyógyszermérgezéssel.
Zsuzsa velem jött azonnal. Az intenzíven feküdt, csövek lógtak belőle. Az orvos azt mondta: szerencséje volt, időben találtak rá.
Ott ültem az ágya mellett egész éjjel. Reggel felébredt és rám nézett:
– Miért nem hagytok már békén? Miért kell mindig mindenkinek megfelelnem?
Nem tudtam mit mondani. Csak fogtam a kezét.
Hazavittük magunkhoz pár napra. Anyánk egyszer sem jött be hozzá a kórházba.
Egy hét múlva Dóra újra elment albérletbe. Ezúttal már nem próbáltam visszatartani.
Azóta eltelt két év. Ritkán beszélünk – csak ünnepekkor találkozunk pár órára. Anyánk még mindig ugyanazokat a mondatokat ismételgeti: „Bezzeg te…” „Dóra mindig csak bajt hozott ránk…”
Én pedig minden este azt kérdezem magamtól: hol rontottuk el? Lehet-e egy család valaha is igazán őszinte egymással? Meg lehet-e bocsátani mindent?
Talán sosem lesz válaszom erre.
„Ti mit tennétek az én helyemben? Meddig tartozunk felelősséggel egymásért egy családban?”