Fizetést a gyereknevelésért? – Egy anya vallomása a családi harcról
– Gábor, beszélnünk kell – mondtam, miközben a konyhapulton könyököltem, és a kislányunk, Lilla épp a szőnyegen játszott a plüssmacijával. A hangom remegett, de már hetek óta érlelődött bennem ez a mondat. Gábor fáradtan nézett rám, kabátját még le sem vette.
– Most? Fáradt vagyok, Zsófi. Egész nap dolgoztam – sóhajtott fel.
– Én is – vágtam rá halkan, de annál határozottabban. – Csak én itthon dolgozom. Lillával.
A csend szinte vágni lehetett. Gábor leült az asztalhoz, és végre rám nézett.
– Mire gondolsz?
– Arra, hogy… – kerestem a szavakat. – Hogy ez nem csak szeretet. Ez munka is. És úgy érzem, mintha mindent egyedül csinálnék. Néha azt gondolom, hogy ezért fizetést is kérhetnék tőled.
Gábor arca először döbbenetet tükrözött, aztán dühöt.
– Fizetést? A saját gyereked neveléséért? Zsófi, ezt most komolyan mondod?
– Igen. Mert te minden nap elmész dolgozni, kapsz fizetést, elismerést. Én pedig… mintha láthatatlan lennék. Senki nem mondja ki, mennyit érek. Pedig reggeltől estig dolgozom – hadartam.
A vita egyre hevesebb lett. Gábor szerint az anyaság nem munka, hanem hivatás. Szerinte az otthon töltött időm pihenés ahhoz képest, amit ő átél az irodában. Én viszont úgy éreztem, hogy mindenki természetesnek veszi az én erőfeszítéseimet: a főzést, mosást, Lilla altatását, a hisztik kezelését, az éjszakai keléseket.
Aznap este sírva feküdtem le. Lilla álmában is anyát hívott. Gábor pedig hátat fordított nekem az ágyban.
Másnap reggel minden ugyanúgy folytatódott: reggeli készítés, Lilla öltöztetése, játszótérre menetel. A játszótéren találkoztam Rékával, aki két fiú anyukája volt.
– Olyan fáradtnak tűnsz – jegyezte meg.
– Az is vagyok – sóhajtottam. – Néha azt érzem, mintha egyedül lennék ebben az egészben.
Rékának is elmeséltem a tegnap esti vitát.
– Tudod, nálunk is volt ilyen – mondta halkan. – Amíg nem mondtam ki hangosan, mennyire nehéz ez az egész, addig a férjem sem értette meg. De amikor elmentem egy hétvégére anyukámhoz, és ő maradt otthon a fiúkkal… na, akkor rájött.
Hazafelé menet Réka szavai visszhangoztak bennem: „Ki kell mondani.” De én már kimondtam. És mégis falakba ütköztem.
Este Gábor korábban ért haza. Lilla már aludt. Leült mellém a kanapéra.
– Sokat gondolkodtam azon, amit mondtál – kezdte csendesen. – Talán tényleg nem látom át mindazt, amit csinálsz. De fizetést… az túlzásnak érzem.
– Nem is pénz kell igazán – törtek elő belőlem a könnyek. – Csak elismerés. Hogy lásd: ez is munka. Hogy néha segíts. Hogy ne legyek láthatatlan.
Gábor bólintott.
– Próbálok változtatni – ígérte.
De a változás lassan jött. Egyik este Gábor fürdette Lillát, máskor ő altatta el. De sokszor visszaesett a régi mintába: telefonozott vacsora közben vagy panaszkodott a munkahelyi stresszről.
Egyik pénteken Lilla belázasodott. Egész éjjel virrasztottam mellette. Reggel Gábor csak annyit mondott:
– Ugye nem felejtetted el befizetni a villanyszámlát?
Akkor robbantam fel igazán.
– Nem! Mert én mindent fejben tartok! A számlákat, az orvosi időpontokat, Lilla kedvenc meséjét! Te csak dolgozol és hazajössz! De én vagyok az észrevétlen motor!
Gábor döbbenten nézett rám.
Aznap délután anyámhoz mentem Lillával. Anyu régi háza mindig menedék volt számomra.
– Tudod kislányom – mondta anyu –, amikor én voltam otthon veled és a testvéreddel, én is sokszor éreztem magam egyedül ebben az egészben. De akkoriban erről nem beszéltünk. Most legalább már ki mered mondani.
Hazafelé azon gondolkodtam: vajon tényleg jogosak az érzéseim? Vagy csak túl sokat várok el? Miért olyan nehéz elismerni azt a munkát, amit otthon végzünk?
A következő héten Gábor meglepett: főzött vacsorát és együtt játszott Lillával. Nem volt tökéletes minden nap, de legalább próbálkozott.
Azóta is hullámzik köztünk minden: vannak jobb és rosszabb napok. De már nem félek kimondani az érzéseimet.
Néha még mindig felteszem magamnak a kérdést: vajon miért olyan nehéz elismerni az anyák láthatatlan munkáját? Ti mit gondoltok erről? Vajon tényleg túl sokat kértem?