Elmentél, hogy megszülethessek – Egy magyar nő története a meddőségről, családi elvárásokról és újrakezdésről

– Miért nem vagy képes végre gyereket szülni? – csattant fel Gábor anyja, Ilona, miközben a vasárnapi húsleves gőze szinte fojtogatta a levegőt. A kanál megállt a kezemben, és úgy éreztem, mintha minden tekintet rám szegeződne az asztalnál. Gábor hallgatott, csak bámulta a tányérját, mintha abban keresné a választ. Anyám, Margit, zavartan tördelte a szalvétát.

Azt hiszem, ott, abban a pillanatban tört el bennem valami végleg. Már évek óta próbálkoztunk Gáborral. Orvostól orvosig jártunk – vagyis inkább én jártam –, hormonkezelések, vizsgálatok, vérvételek, ultrahangok. Ő mindig csak annyit mondott: „Majd lesz valahogy.” De én minden hónapban egyre jobban összetörtem, amikor megjött a menstruációm. A barátnőim sorra szültek, a Facebook tele volt babafotókkal. Én meg csak ültem esténként a panelházban, néztem az üres gyerekszobát, amit már évekkel ezelőtt kifestettünk halványzöldre.

Gábor egyre távolabb került tőlem. Már nem beszélgettünk esténként, csak a tévét bámulta vagy a telefonját nyomkodta. Ha szóba hoztam a lombikot vagy az örökbefogadást, csak legyintett.

– Nem akarok idegen gyereket – mondta egyszer fásultan. – És különben is, biztos veled van a baj.

Akkor már hónapok óta nem volt köztünk semmi. Egy este aztán hazaért munkából – később jött, mint szokott –, és anélkül, hogy rám nézett volna, ledobta a kulcsait az előszobában.

– Beszélnünk kell – mondta halkan.

A szívem hevesen vert. Tudtam, hogy baj van.

– Találtam valakit – folytatta. – Ő… ő már terhes. Sajnálom.

Nem sírtam. Csak ültem ott bénultan, és néztem, ahogy összepakol pár ruhát egy sporttáskába. Nem kérdezett semmit. Nem mondott többet. Elment.

Aznap este anyámhoz menekültem. Margit mindig erős volt – özvegyen nevelt fel engem és az öcsémet –, de most ő is csak csendben simogatta a hajamat.

– Kislányom… nem te vagy hibás – suttogta.

De én nem hittem neki. Hetekig ki sem mozdultam otthonról. A munkahelyemen szabadságot vettem ki, aztán betegszabadságot. A barátnőim hívtak, de nem vettem fel a telefont. Minden reggel ugyanaz: felkelni, nézni az üres ágyat, az üres lakást.

Ilona persze nem hagyta annyiban.

– Látod? Megmondtam Gábornak is: ilyen nővel sosem lesz családja! – mondta fennhangon a közös ismerősöknek is a piacon.

A városban mindenki tudta már: „A Gábor felesége meddő volt.” Mintha ez lenne az egyetlen dolog, ami számít egy nő életében.

Egy nap aztán Margit megelégelte.

– Elég volt ebből! – csapta le a kávésbögrét az asztalra. – Elmész orvoshoz, de most magadért! Nem azért, hogy megfelelj bárkinek! És visszamész dolgozni is!

Nem volt választásom. Anyám szó szerint kirángatott az ágyból. Elmentem egy pszichológushoz is – először szégyelltem magam emiatt is –, de ott végre kimondhattam mindent: hogy mennyire félek attól, hogy értéktelen vagyok nőként; hogy sosem leszek anya; hogy mindenki csak ezt várja el tőlem.

Lassan kezdtem visszatérni az életbe. Visszamentem dolgozni az iskolába – tanítónő vagyok –, és a gyerekek mosolya valahogy elkezdte gyógyítani a sebeimet. Egyik délután az egyik kisfiú odajött hozzám:

– Tanító néni, maga olyan szomorú mostanában…

Elmosolyodtam. Talán először hónapok óta őszintén.

Aztán egy nap új kolléga érkezett az iskolába: Tamás. Magas volt, barna szemű és mindig viccelődött a gyerekekkel. Eleinte csak udvariasan beszélgettünk a tanári szobában. De aztán egyre többször maradtunk bent ketten délutánonként dolgozni.

– Tudod… – kezdte egyszer félénken –, ha szeretnéd… elmehetnénk együtt moziba.

Nevettem.

– Nem vagyok túl jó társaság mostanában.

– Majd én feldoblak – mondta mosolyogva.

Lassan engedtem közel magamhoz Tamást. Elmondtam neki mindent: Gábort, Ilonát, a meddőséget.

– Nem érdekel – mondta egyszerűen. – Én veled akarok lenni. Ha lesz gyerekünk, örülök neki. Ha nem… akkor is boldog leszek melletted.

Nem hittem neki az elején. De Tamás kitartó volt. Nem sürgetett semmiben. Egy év telt el így: közös séták a Tisza-parton, hosszú beszélgetések Margit konyhájában pogácsa mellett.

Aztán egy reggel rosszul lettem munka közben. A kolléganőm aggódva nézett rám:

– Biztos csak vírus…

De Margit ragaszkodott hozzá: menjek el orvoshoz.

Az orvos rám mosolygott az ultrahang után:

– Gratulálok! Terhes!

Nem hittem el. Sírva hívtam fel Tamást és anyámat is.

Kilenc hónappal később megszületett Anna lányom. Tamás ott volt végig mellettem a szülőszobán is – fogta a kezemet és sírt velem együtt.

Ilona egyszer sem jelentkezett többé. Gáborról hallottam néha: új családja lett, de végül neki sem lett több gyereke.

Most itt ülök Annával az ölemben és nézem őt aludni. Néha még mindig félek: mi lesz, ha egyszer mindez elveszik? De aztán eszembe jut Tamás mosolya és anyám ölelése.

Vajon tényleg minden seb begyógyul egyszer? Vagy csak megtanulunk együtt élni velük? Ti mit gondoltok erről?