Élet a kimondatlan szavak árnyékában – Egy magyar lány felnövéstörténete

– Anya, hol vannak a plüssállataim? – kérdeztem remegő hangon, miközben a szobám közepén álltam, és döbbenten néztem az üres polcokat. Tegnap este még ott voltak: a régi macim, a kopott nyuszi, sőt, még az a sárga kismadár is, amit óvodában kaptam. Most csak a por maradt utánuk.

Anyám hangja a konyhából érkezett, szárazon, mintha semmi jelentősége nem lenne annak, amit mond: – Odaadtam őket a szomszéd Marikának. A kisunokája, a Zsófi annyira szereti az ilyeneket. Neked már úgysem kellenek.

– De anya! Ezek az én dolgaim! – kiáltottam, és éreztem, ahogy a torkomban gombóc nő. – Nem is kérdezted meg!

– Ne hisztizz már, Dóri! Tizenhat éves vagy, nem óvodás. Másnak nagyobb szüksége van rájuk. Egyébként is csak foglalták a helyet.

A könnyeim végigfolytak az arcomon. Nem először történt ilyen. Anyám mindig úgy döntött helyettem, mintha az én érzéseim nem számítanának. Amikor tavaly eladta a biciklimet, mert „úgyis kinőtted”, vagy amikor a nagymamától kapott könyveimet elvitte az iskolai könyvtárba „adománynak”, mert „nálunk csak porosodnak”.

Azt hittem, majd megszokom. De minden alkalommal egyre jobban fájt.

Aznap este bezárkóztam a fürdőszobába. A csempék hidegek voltak, a fény neonfehéren vibrált. Hallottam, ahogy anyám a nappaliban telefonál – valószínűleg megint arról beszélgetett valakivel, hogy milyen önálló és „érett” lánya van. Ha tudták volna…

Másnap reggel az asztalon egy cetli várt: „Vidd le a szemetet! És ne felejtsd el elmosogatni!”

A reggeli kakaómat magamnak kellett elkészítenem. Apám már régóta nem lakott velünk – elváltak, amikor tíz éves voltam. Azóta anyám egyedül nevelt, de sosem éreztem azt, hogy igazán fontos lennék neki. Inkább úgy tűnt, mintha egy projekt lennék: „Dóriból rendes embert kell faragni.”

Az iskolában mindig próbáltam megfelelni. Jó jegyeket hoztam haza, hogy legalább egy pillanatra büszke legyen rám. De anyám sosem dicsért meg igazán.

– Hát persze, hogy ötöst kaptál matekból – mondta egyszer vállat vonva –, hiszen ezért jársz különórára. Ennyi pénzért minimum ennyit várok.

A barátnőim néha irigykedtek rám: „Neked legalább nem szólnak bele mindenbe!” De ők nem tudták, milyen érzés az, amikor senki nem kérdezi meg tőled, hogy mit szeretnél.

Egyik délután hazaérve láttam, hogy anyám épp a szekrényemben turkál.

– Mit csinálsz? – kérdeztem gyanakodva.

– Kiválogatom a ruháidat. Ezeket már nem hordod – mutatott egy kupac pólóra és nadrágra. – A Katáék mostanában szűkösen vannak, odaadom nekik.

– De anya! Az a piros pulcsi a kedvencem!

– Ugyan már! Tavaly vettük, kinőtted. Ne legyél önző!

Aztán becsapta maga mögött a szekrényajtót. Én pedig csak álltam ott némán.

Aznap este felhívtam apámat. Ritkán beszéltünk, de most szükségem volt rá.

– Szia Dóri! Mi újság? – szólt bele álmos hangon.

– Semmi… csak… hiányzol – suttogtam.

Hallgattunk egy darabig.

– Tudom, hogy nem könnyű anyáddal – mondta végül halkan. – De próbálj meg kitartani. Már csak két év van az érettségiig…

Két év… Végtelen hosszúnak tűnt.

A gimiben volt egy tanárom, Gábor bácsi. Ő volt az első felnőtt az életemben, aki tényleg meghallgatott.

Egyik nap bent maradtam matek után segíteni neki rendet rakni.

– Dóri, minden rendben otthon? – kérdezte váratlanul.

Először csak vállat vontam.

– Tudod… néha úgy érzem, mintha nem számítanék – mondtam végül halkan.

Gábor bácsi bólintott.

– Sokszor azok bántanak legjobban minket, akiket a legjobban szeretünk. De ez nem jelenti azt, hogy te kevesebbet érsz.

Hazafelé azon gondolkodtam: vajon tényleg így van? Vagy csak én vagyok túl érzékeny?

A következő hetekben egyre többször vitatkoztunk anyámmal. Egyik este például később értem haza – önkéntes munkát vállaltam egy kutyamenhelyen –, és anyám már az ajtóban várt:

– Hol voltál eddig? Megint valami felesleges dologgal töltöd az idődet? Inkább tanulhatnál!

– De anya! Ez fontos nekem! Ott érzem magam hasznosnak…

– Hasznos? Majd akkor leszel hasznos, ha bejutsz az orvosira! Addig csak pazarolod az időmet és a pénzemet!

Aznap este sírva aludtam el.

Aztán jött az érettségi előtti év. Egyre többet dolgoztam suli mellett: korrepetáltam kisebbeket matekból és angolból is. A pénzből vettem magamnak egy új telefont – az elsőt, amit nem anyám választott ki nekem.

Amikor meglátta:

– Honnan van ez? – kérdezte gyanakodva.

– Megdolgoztam érte. A saját pénzemből vettem.

– Felesleges volt! Inkább félretetted volna albérletre! Ha így folytatod, sosem lesz belőled semmi!

Akkor tört el bennem valami véglegesen.

Az utolsó évben már alig beszéltünk egymással otthon. Mindenki ment a maga útján: ő dolgozott és panaszkodott mindenkinek rám; én tanultam és próbáltam túlélni.

Az érettségi napján anyám ott ült a sorok között. Amikor átvettem a bizonyítványt, láttam rajta egy halvány mosolyt – de amikor odamentem hozzá:

– Gratulálok – mondta szárazon –, most már tényleg kezdhetsz valamit magaddal.

Aznap este összepakoltam néhány ruhát és átmentem apámhoz Budára. Nem szóltam előre anyámnak; csak hagytam egy cetlit: „Elmentem.”

Apám meglepődött ugyan, de befogadott. Ott először éreztem azt, hogy lehetek önmagam: senki nem szólt bele abba, mit olvasok vagy mit hordok; ha valamit elrontottam, nem kiabáltak velem.

Anyám persze hívogatott – először dühösen („Hogy képzeled ezt?!”), aztán sértetten („Ennyi év után ezt érdemlem?”), végül könyörögve („Gyere haza legalább hétvégére!”). De én nem mentem vissza.

Eltelt egy év. Felvettek az ELTE-re pszichológiára. Új barátokat szereztem; megtanultam főzni magamnak; albérletbe költöztem két másik lánnyal Újbudán.

Anyámmal ritkán beszélünk. Néha felhívom – ilyenkor mindig ugyanazt mondja:

– Remélem, most már értékeled azt, amit érted tettem!

De én tudom: amit igazán szerettem volna tőle kapni – figyelmet, elfogadást –, azt sosem adta meg nekem igazán.

Néha még mindig hiányzik neki megfelelni. Néha még mindig fáj, ha belegondolok: talán sosem fog büszke lenni rám úgy igazán.

De most már tudom: nem vagyok kevesebb attól, hogy más vagyok, mint amilyennek ő látni akart.

Vajon hányan élnek még ma Magyarországon ilyen kimondatlan szavak árnyékában? Hányan érzik azt nap mint nap, hogy sosem lesznek elég jók? És vajon lehet-e ebből tényleg szabadulni?