„Csodákat ígértél, de ő csak vacsorára hívott” – Hogyan veszítettem el mindent egy magyar családban

– Nem bírom tovább, Zoli! – kiáltottam, miközben a konyhapultba kapaszkodtam. A kezem remegett, a szívem úgy kalapált, mintha ki akarna szakadni a mellkasomból. A gyerekek a szobában csendben rajzoltak, de én tudtam, hogy mindent hallanak. A panelház vékony falai nem tartották bent a titkokat.

Zoli az asztalnál ült, kezében a telefon, arca félig elfordítva. – Most tényleg ezt kell? – kérdezte halkan, de a hangjában ott volt az a fáradt lemondás, amitől mindig összeszorult a torkom.

– Igen. Most. Mert ha nem most, akkor soha. – A hangom elcsuklott. – Megígérted, hogy minden más lesz. Hogy új életet kezdünk, hogy támogatni fogsz. Hogy nem csak a munka és a sör lesz az életedben. De csak üres szavak voltak…

Zoli letette a telefont, végre rám nézett. – Mit akarsz még tőlem? Dolgozom, hazahozom a pénzt. Nem verlek, nem iszom annyit…

– Nem verlek… – ismételtem meg keserűen. – Mintha ez lenne az alap. Mintha az lenne a csoda, hogy nem bántasz. De én többet akartam! Egy családot akartam, ahol beszélgetünk, ahol együtt nevetünk, ahol nem érzem magam egyedül akkor is, ha itt vagy mellettem.

A gyerekek ekkor kijöttek a szobából. Bence odaszaladt hozzám, átölelt. – Anya, miért sírsz?

Letérdeltem hozzájuk. – Semmi baj, kicsim… csak fáradt vagyok.

Zoli felállt, kiment az erkélyre cigizni. Hallottam, ahogy becsapja maga mögött az ajtót. Egy pillanatra csend lett. Aztán megszólalt a telefonom: „Judit vagyok. Este ráérsz? Elvinnélek vacsorázni.”

Judit… A régi barátnőm, aki mindig azt mondta: „Ne hagyd magad! Többet érdemelsz!”

Aznap este elmentem vele egy kis étterembe a Bartók Béla úton. Judit rám nézett: – Mi történt veled? Olyan vagy, mint aki már nem is él igazán.

– Mert nem is élek – suttogtam. – Csak túlélni próbálok.

A vacsora alatt végig arról beszélgettünk, hogy miért maradnak együtt az emberek olyan kapcsolatokban, ahol már nincs szeretet. Judit szerint félelemből. Szerintem megszokásból.

Hazafelé menet azon gondolkodtam: tényleg csak ennyi lenne az élet? Egy panelban élni két gyerekkel és egy férfival, aki már rég nem lát engem nőnek? Csak egy anyának?

Másnap reggel Zoli anyja hívott: – Kislányom, mi ez a cirkusz? Zoli mondta, hogy kiabáltál vele! Hát nem tudod, hogy a férfiak ilyenek? Dolgozik értetek! Légy hálás!

– Mama, én nem cirkuszolok… csak boldog akarok lenni.

– Az élet nem kívánságműsor! – csattant fel.

Letettem a telefont és sírtam. Aztán felhívtam anyámat is.

– Anya… én el akarok válni.

Anyám hallgatott egy ideig. – Gondold meg jól, lányom. A gyerekeknek apa kell…

– De milyen apa? Egy árnyék?

Aznap este Zoli később jött haza. Részeg volt. – Na mi van? Megint sírtál anyámnak? – kérdezte gúnyosan.

– El akarok válni – mondtam ki végül hangosan.

Először csak nevetett. Aztán látta rajtam, hogy komolyan gondolom.

– És miből fogsz élni? Ki tart el téged? Judit? Vagy majd keresel egy új pasit?

– Majd megoldom.

– Persze… majd visszamászol hozzám könyörögni! Mert senkinek sem kellesz két gyerekkel!

A gyerekek sírva fakadtak. Bence átölelte a húgát. Éreztem, ahogy minden darabokra hullik bennem.

A következő hetek pokoliak voltak. Zoli egyszer könyörgött, egyszer fenyegetett. Az anyóssal naponta veszekedtem telefonon. Anyám hol támogatott, hol azt mondta: „Tűrj még egy kicsit!”

A munkahelyemen is mindenki tudta már: „Kriszta válik.” A főnököm sajnáltatóan nézett rám: – Ha kell szabadság… szólj nyugodtan.

A barátnőim közül volt, aki azt mondta: „Bátor vagy!” Mások szerint „önző” vagyok.

A bíróságon Zoli ügyvédje úgy beszélt rólam, mintha én lennék minden rossz forrása: „Az alperes elhanyagolta a családi kötelezettségeit…”

A végén én maradtam a lakásban a gyerekekkel – de minden nap rettegtem attól, hogy miből fizetem ki a rezsit és az iskolai befizetéseket.

Egy este Bence odajött hozzám: – Anya, ugye most már boldog leszel?

Nem tudtam mit felelni.

A családom széthullott. Az anyósom soha többé nem hívott fel. Anyám ritkán látogatott meg – szerinte „túl sokat panaszkodom”. Judit néha elvitt vacsorázni vagy sétálni a Feneketlen-tóhoz. De minden este egyedül feküdtem le aludni.

A Facebookon Zoli új barátnőt mutatott be: „Ő az igazi!” – írta ki nagy betűkkel.

A gyerekek hol nála voltak hétvégén, hol nálam. Mindig sírtak visszafelé úton.

Egy nap Bence azt mondta: – Anya, apa azt mondta, hogy te miattad ment tönkre minden.

Összetörtem belül.

De valahol mélyen tudtam: ha maradok Zoli mellett, akkor tényleg elveszítek mindent – önmagamat is.

Most itt ülök egyedül ebben a kis lakásban Újbudán és azon gondolkodom: vajon tényleg önző voltam? Vagy csak végre ki mertem mondani azt, amit annyi magyar nő soha nem mer?

Ti mit gondoltok? Tényleg bűnt követtem el azzal, hogy boldog akartam lenni?