Csak egy anya vagyok – szerelem jog és idő nélkül

– Anya, te tényleg el akarsz menni ma este? – kérdezte Dóri, a nagyobbik lányom, miközben a konyhaasztalnál ült, és a telefonját nyomkodta. A hangjában ott bujkált a vád, amitől összeszorult a gyomrom.

– Csak egy órára, kicsim. A nagyi vigyáz rátok. – Próbáltam nyugodt maradni, de már előre éreztem, hogy ebből vita lesz.

– Mindig azt mondod, hogy csak egy órára. De mostanában egyre többször mész el. – Dóri szeme villant, és hirtelen úgy nézett rám, mintha idegen lennék.

A kisebbik lányom, Lili, csendben ült a sarokban, rajzolt valamit, de láttam, hogy figyel. Az utóbbi hónapokban minden mozdulatomat figyelték. Mióta elváltam Gábortól, az apjuktól, az egész életünk felborult. Az első évben csak túléltem: reggelente korán keltem, szendvicseket csomagoltam, rohantam dolgozni a könyvelőirodába, délután futottam értük az iskolába, este tanulás, vacsora, mosás, fáradt ölelések. Nem voltam több, mint egy robot.

Aztán tavaly télen megismertem Pétert. Nem kerestem semmit – ő talált rám. Egy közös barátnő születésnapján ült mellém a kocsmában, és olyan természetességgel kérdezte meg, hogy vagyok, mintha mindig is ismert volna. Először csak beszélgettünk. Aztán találkoztunk újra és újra. Péter nem volt tökéletes: elvált férfi ő is, egy kamaszfiú apja. De amikor rám nézett, úgy éreztem magam, mint húszévesen – élőnek.

Sokáig titkoltam a lányok előtt. Féltem, hogy megbántom őket. Hogy azt hiszik, lecserélem az apjukat. Hogy azt gondolják: már nem vagyok csak az övék. De amikor Péter először küldött virágot a munkahelyemre, és a kolléganőim összesúgtak a hátam mögött – akkor rájöttem: jogom van boldognak lenni.

Aztán egy este lebuktam. Lili látta meg a telefonomon Péter üzenetét: „Várlak ma este is.” Először csak nézett rám nagy szemekkel.

– Ki az a Péter? – kérdezte halkan.

Hazudtam. Azt mondtam: csak egy barát. De Dóri már akkor mindent tudott. Egy hét múlva kitört a vihar.

– Te is olyan vagy, mint apa! – kiabálta Dóri. – Ő is elment! Most te is elmész! Miért nem elég neked az, hogy itt vagyunk?

– Nem megyek el sehova! – próbáltam magyarázni. – Ti vagytok a legfontosabbak nekem! Csak… néha szeretnék én is valaki lenni azon kívül, hogy anya.

– Nekünk nincs senkink rajtad kívül! – sírt Lili.

Aznap este órákig ültem az ágyuk mellett. Simogattam a hajukat, próbáltam megnyugtatni őket. Magamban viszont csak sírtam. Mert tudtam: igazuk van is meg nem is.

A következő hetek pokoliak voltak. Dóri bezárkózott a szobájába, Lili nem akart velem beszélgetni. Anyám is csak annyit mondott:

– Zsuzsa, gondold át jól! Egy anya nem teheti meg azt, amit egy szabad nő megtehet.

De én már nem bírtam tovább árnyékként élni. Péterrel titokban találkoztunk: sétáltunk a Margitszigeten, moziba mentünk Újpesten, néha beültünk egy kávéra a Nyugatinál. Olyan voltam mellette, mint régen: nevettem, viccelődtem, álmodoztam arról, hogy egyszer majd újra lesz saját életem.

Egy este Péter azt mondta:

– Zsuzsa, szeretlek. Nem akarok többé titokban lenni. Szeretném megismerni a lányaidat is.

Megijedtem. Tudtam: ha ezt megteszem, végleg elveszíthetem Dórit és Lilit.

Aznap este Dóri várt rám a nappaliban.

– Anya… ha választanod kellene közte és közöttünk… kit választanál? – kérdezte remegő hangon.

Nem tudtam válaszolni.

Azóta minden nap ugyanaz a harc: reggelente mosolygok rájuk, csomagolom az uzsonnájukat; napközben dolgozom; este főzök, tanulok velük; éjjel pedig bámulom a plafont és rettegek attól, hogy egyszer majd tényleg választanom kell.

Péter türelmes volt sokáig. De most már ő is fáradt:

– Zsuzsa… meddig várjak még? Nem akarok harmadik lenni az életedben.

Anyám szerint önző vagyok:

– Egy anya feláldozza magát a gyerekeiért! Ez mindig így volt!

A kolléganőim szerint viszont bátor vagyok:

– Végre valaki ki meri mondani: nem csak anya vagy! Jogod van élni!

De amikor este becsukom az ajtót magam mögött, csak csend van és félelem.

Egyik este Lili odabújt hozzám:

– Anya… ugye nem fogsz elmenni?

– Soha nem hagylak el titeket! – suttogtam.

De közben arra gondoltam: vajon meddig lehet önmagunkat tagadni anélkül, hogy belehalnánk?

Péter most már egyre többször mondja:

– Zsuzsa… szeretném veled élni az életemet. De ha nem tudod vállalni… akkor lehet, hogy mennem kell.

A szívem kettészakad minden nap. Nézem Dórit és Lilit: ők az életem értelme. De néha úgy érzem: már csak árnyéka vagyok annak a nőnek, aki valaha voltam.

A barátnőm szerint idő kell:

– Majd megszokják! Ha látják rajtad a boldogságot… talán elfogadják Pétert is.

De mi van akkor, ha sosem fogadják el? Ha örökre haragszanak rám? Ha egyszer majd azt mondják: „Te miattad nincs családunk!”

Minden nap ugyanazokat a kérdéseket teszem fel magamnak:

Lehetek-e egyszerre jó anya és boldog nő? Meddig kell várnom arra, hogy újra önmagam lehessek? Vagy tényleg csak egy anya vagyok – jog és idő nélkül?

Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet találni az egyensúlyt anyaság és önmagunk között Magyarországon ma? Vagy örökre választani kell?