„Anyósom nem vállalja az unokázást – mit mondjak a gyerekeknek?”

– Anya, mikor jön már a mama? – kérdezte Luca, miközben az ablakpárkányra könyökölt, és a kertkaput figyelte. Bence már felvette a kedvenc piros pulcsiját, amit mindig a nagymamánál visel, mintha ezzel is közelebb hozná őt. A szombat reggel nálunk mindig a nagymamáról szólt – legalábbis eddig így volt.

A telefonom rezgett. Anyósom neve villogott a kijelzőn. Felvettem.

– Szia, Zsuzsa, ne haragudj, de ma nem tudok menni. Saci barátnőmmel megyünk kiállításra, már régóta tervezzük. Majd jövő héten bepótolom! – mondta gyorsan, mintha félt volna attól, hogy ellenkezni fogok.

– De hát… a gyerekek várnak rád – suttogtam, miközben Luca és Bence még mindig reménykedve néztek rám.

– Tudom, de most nekem is kell egy kis kikapcsolódás. Ugye megérted? – kérdezte.

Mit mondhattam volna? Hogy persze, megértem. Hogy természetesen joga van a saját életéhez. De közben ott voltak a gyerekeim, akik egész héten erről beszéltek. Aztán letettem a telefont.

– Mama nem jön ma – mondtam halkan.

Luca ajka lebiggyedt. Bence csak annyit kérdezett: – Miért nem?

Hazudjak? Mondjam azt, hogy beteg? Vagy hogy fontos dolga van? Vagy legyek őszinte?

– Mert most mást csinál. Néha neki is kell egy kis pihenés – próbáltam magyarázni.

A gyerekek csalódottan leültek a kanapéra. A csend szinte fojtogató volt. Éreztem, ahogy bennem is nő a feszültség: haragudtam anyósomra, de magamra is, amiért nem tudok mindent megoldani.

A férjem, Gábor később ért haza a piacról. Amikor elmondtam neki, mi történt, csak legyintett:

– Anyám mindig ilyen volt. Mindig mindenki mást előbbre helyezett magánál. Most legalább magára gondol.

– De Gábor, a gyerekeknek ez fontos! Nekik ő a nagymama! – fakadtam ki.

– Tudom, de nem kényszeríthetjük rá. Majd kitalálunk valamit – mondta fáradtan.

A nap lassan telt. Próbáltam lefoglalni Lucát és Bencét: társasoztunk, sütit sütöttünk, de minden játékban ott volt az árnyék: „Ezt is mamával szoktuk.”

Este Luca odabújt hozzám:

– Anya, ugye nem haragszik ránk a mama?

– Nem, kicsim. Csak most mást csinál. De nagyon szeret titeket – simogattam meg a haját.

Éjjel sokáig forgolódtam. Eszembe jutottak azok az idők, amikor én voltam gyerek. Az én anyukám mindig ott volt nekem – vagy legalábbis így emlékszem. Vajon túl sokat várok el az anyósomtól? Vagy jogosan érzem úgy, hogy cserbenhagyott minket?

Másnap reggel anyósom felhívott.

– Zsuzsa, ne haragudj még egyszer! Olyan ritkán van időm magamra…

– Értem én – mondtam halkan –, csak nehéz volt elmagyarázni a gyerekeknek.

– Tudom. Jövő héten mindent bepótolunk! Sütök nekik palacsintát is! – próbált kedveskedni.

De bennem valami megváltozott. Rájöttem: nem várhatom el tőle, hogy mindig készen álljon segíteni. De azt sem akarom, hogy a gyerekeim újra csalódjanak.

Este Gáborral leültünk beszélgetni.

– Szerinted mit csináljunk legközelebb? – kérdeztem.

– Talán ne ígérjük meg előre a mamát. Csak akkor mondjuk el nekik, ha biztos – javasolta.

– És ha mégis csalódnak? – aggódtam tovább.

– Akkor majd együtt feldolgozzuk velük. Nem lehet mindentől megóvni őket…

Azóta próbálok óvatosabb lenni az ígéretekkel. De minden alkalommal, amikor Luca vagy Bence reménykedve kérdezi: „Jön ma a mama?”, összeszorul a szívem.

Vajon hol van az egyensúly? Meddig várhatjuk el a nagyszülőktől, hogy részt vegyenek az unokák életében? És hogyan védjük meg a gyerekeinket attól a csalódástól, amit mi sem tudunk mindig elkerülni?

Talán ti is voltatok már ilyen helyzetben… Ti mit tennétek másképp? Vajon túl sokat várok el? Vagy ez természetes igény egy magyar családban?