Anyósom árnyékában – Egy magyar asszony vallomása

– Márta, te ezt így akarod hagyni? – csattant fel anyósom, Ilona néni, miközben a vasárnapi ebédnél a húslevesbe kanalazott. A hangja éles volt, mint mindig, amikor valami nem tetszett neki. A férjem, Gábor, csak lesütötte a szemét, és a tányérját bámulta. Az én kezem remegett a kanálban, de próbáltam nyugodt maradni.

– Ilona néni, szerintem ez így rendben van – válaszoltam halkan, de határozottan. A gyerekeink, Zsófi és Marci, feszülten figyelték a jelenetet. Tudták már ők is, hogy a nagymama nem kímél senkit, ha valami nem úgy történik, ahogy ő szeretné.

Tizennégy éve vagyok Gábor felesége. Szeretjük egymást, mindig is összetartottunk. De Ilona néni… Ő mindig ott volt az életünkben, mint egy árnyék. Az esküvőnk napján is megjegyezte: „Remélem, tudod, mire vállalkozol.” Akkor még nem értettem igazán, mire gondol.

Az első közös karácsonyunkon például a bejglimre azt mondta: „Ez inkább kalács lett, nem sütemény.” Amikor Zsófi megszületett, mindenbe beleszólt: „Ne így pelenkázzátok! Ne így altassátok!” Gábor próbált közvetíteni, de legtöbbször csak annyit mondott: „Anyám már csak ilyen.”

Évekig tűrtem. Próbáltam megfelelni neki. Minden vasárnap ebédet főztem, minden ünnepen meghívtam. De sosem volt elég jó. Mindig talált valamit, amibe beleköthetett. Néha sírva fakadtam este a fürdőszobában, amikor senki sem látta. Gábor ilyenkor átölelt: „Ne foglalkozz vele, Márta. Mi tudjuk, hogy jó vagy.”

Aztán jött a fordulat. Ilona nénihez beköltözött az unokatestvére, Gizella néni. Özvegy lett, nem akart egyedül maradni. Eleinte minden rendben ment – legalábbis kívülről úgy tűnt. De pár hónap múlva Ilona néni panaszkodni kezdett: „Gizi mindent megkritizál! Átrendezi a konyhámat! Azt mondja, rosszul főzöm a lecsót!”

Egyik este felhívott: – Márta, te hogy bírod ezt? Én megőrülök! Nem lehet így élni!

Hallgattam a telefonban a hangját, és hirtelen furcsa érzés fogott el. Egyszerre sajnáltam és éreztem valamiféle elégtételt is. Vajon most érzi azt, amit én éreztem éveken át? Vajon most megérti?

Másnap Gáborral beszélgettünk erről.
– Szerinted most mit csináljunk? – kérdezte.
– Nem tudom – feleltem –, de talán most végre megérti, milyen érzés folyton kritizálva lenni.

A gyerekek is észrevették a változást.
– Anya, nagyi most olyan szomorú – mondta Zsófi.
– Igen, kicsim. Néha az emberek csak akkor tanulnak meg együttérezni másokkal, ha ők is átélik ugyanazt.

Ilona néni egyre többet panaszkodott. Gizella néni mindenbe beleszólt: hogyan kell teregetni, mikor kell ablakot pucolni, sőt még azt is megmondta neki, hogy túl sok sót tesz a levesbe. Egyik nap Ilona néni sírva hívott fel.
– Márta, én ezt nem bírom tovább! Hogy lehet valaki ilyen? Én sosem voltam ilyen veled!

A szavak mintha arcul csaptak volna. Hirtelen minden fájdalmam felszínre tört.
– Ilona néni – mondtam csendesen –, én évekig éltem így. Talán most jobban megérti, milyen érzés ez.

Csend lett a vonalban. Aztán halkan megszólalt:
– Sajnálom, Márta. Talán tényleg túl szigorú voltam veled.

Aznap este sokáig gondolkodtam ezen. Vajon tényleg változik majd valami? Vagy csak pillanatnyi megbánás volt?

A következő vasárnap Ilona néni más volt. Csendesebb lett az ebédnél. Amikor megdicsértem a süteményét, csak annyit mondott: „Köszönöm.” Nem volt több kritika. De a levegőben ott lógott valami kimondatlan feszültség.

Gábor este átölelt.
– Büszke vagyok rád – mondta halkan.
– Mire?
– Hogy ennyi mindent kibírtál… és mégis képes vagy megbocsátani.

Nem tudtam mit felelni. Csak ültem az ágy szélén és azon gondolkodtam: vajon tényleg képes vagyok megbocsátani? Vagy csak örülök annak, hogy végre igazságot szolgáltatott az élet?

Most itt ülök és írom ezeket a sorokat. Néha azt érzem, hogy minden családban vannak ilyen körforgások – valaki bánt valakit, aztán egyszer visszakapja ugyanazt az élet valahonnan máshonnan. Vajon tanulunk ezekből? Vagy csak újra és újra elkövetjük ugyanazokat a hibákat?

Ti mit gondoltok? Lehet igazán megbocsátani annak, aki éveken át bántott minket? Vagy csak elengedni lehet a múltat?