Anyósom árnyékában – Egy családi házban, egy fedél alatt

– Már megint nem úgy csinálod, ahogy szoktam! – csattant fel anyósom, Ilona néni, miközben a rántott húst forgattam a lisztben. A hangja éles volt, mint a kés, és úgy hasított belém, hogy legszívesebben eldobtam volna a serpenyőt.

A konyha ablakán besütött a júliusi nap, de én csak azt éreztem, hogy egyre szűkebb körülöttem a levegő. Mióta beköltöztünk a férjemmel, Gáborral és két kisfiunkkal az ő szüleihez, minden nap egy újabb harc. Nem így képzeltem el az életem harmincöt évesen: két diplomával, egykor szép reményekkel, most pedig azon aggódom, hogy vajon hányadik poharat töröm el véletlenül, mielőtt Ilona néni végleg kiakad.

– Bocsánat – suttogtam, de már tudtam, hogy mindegy. Úgyis mindent rosszul csinálok. A hús túl vastag, a panír túl vékony, a krumpli nem elég sós. Az ő házában vagyok, az ő szabályai szerint kell élnem.

Gábor persze próbál közvetíteni. – Anyu, hagyd már, hadd csinálja Zsuzsa úgy, ahogy akarja! – mondja néha, de ilyenkor Ilona néni csak még jobban felhúzza magát.

– Ez az én konyhám! – vág vissza. – Harminc éve így főzök! Ha nem tetszik, lehet menni!

De hova is mehetnénk? Az albérletárak az egekben, a fizetésünk nagy részét elvinné egy pici lakás is. A gyerekeknek jó itt: nagy kert, sok játék, nagyszülők mindig kéznél. Csak én érzem magam idegennek ebben a házban.

Az első hónapokban még próbáltam alkalmazkodni. Mosolyogtam, amikor Ilona néni kijavított. Segítettem az udvaron, főztem hétvégén is. De aztán jöttek a beszólások: „Régen bezzeg rend volt ebben a házban!” vagy „Az én fiam sosem evett ilyen sápadt levest!”

Egy este Gáborral ültem a teraszon. A gyerekek már aludtak, az udvar csendes volt. – Meddig bírjuk ezt? – kérdeztem halkan.

– Tudom, nehéz – sóhajtott Gábor. – De most nincs más lehetőségünk. Anyám ilyen…

– De én nem akarok így élni! – tört ki belőlem. – Nem érzem magam otthon! Minden nap úgy érzem, mintha vizsgáztatnának.

Gábor csak nézett maga elé. Tudtam, hogy ő is szenved ettől az egésztől, de nem tud kilépni az anyja árnyékából.

A helyzet csak romlott. Egyre több volt a veszekedés: ki mikor használja a fürdőszobát, ki mennyi vizet locsol a kertbe, ki mennyi időt tölt a tévé előtt. Az apósom, Lajos bácsi csendes ember volt, de néha ő is beszállt: „Régen nem volt ennyi hiszti ebben a házban!”

A gyerekek is érezték a feszültséget. A nagyobbik fiam egyszer azt mondta: – Anya, miért kiabál mindig nagyi?

Nem tudtam mit mondani neki.

Egyik reggel Ilona néni bejött hozzánk anélkül, hogy kopogott volna. Épp öltöztem. – Zsuzsa, miért van rendetlenség a szobátokban? – kérdezte szemrehányóan.

Ekkor szakadt el nálam a cérna.

– Elég volt! – kiabáltam vissza. – Ez nem csak a maga háza! Mi is itt élünk! Szükségem van egy kis magánéletre!

Ilona néni döbbenten nézett rám. Gábor berohant: – Mi folyik itt?

– Elegem van abból, hogy mindenbe beleszól! – folytattam sírva. – Nem bírom tovább!

Aznap este hosszú beszélgetés következett. Ilona néni először megsértődött, majd sírni kezdett: – Én csak segíteni akartam… Nem akarom, hogy azt higgyétek, rossz ember vagyok…

Lajos bácsi is megszólalt: – Talán tényleg több teret kellene adnunk nektek.

Megpróbáltunk új szabályokat hozni: heti egyszer közös vacsora, külön fürdőszoba használat, több magánélet mindenkinek. Nem lett minden tökéletes egyik napról a másikra, de lassan javultak a dolgok.

Mégis minden nap ott motoszkál bennem a kérdés: vajon valaha igazán otthon érzem majd magam ebben a házban? Vagy örökké csak vendég maradok?

Néha azon gondolkodom: hány magyar család él így együtt generációkon át? Hányan érzik magukat elveszettnek egy nagy családi házban?

„Ti mit tennétek a helyemben? Hogyan lehet megtalálni az egyensúlyt az önállóság és az együttélés között?”