Anyám árnyékában – Egy felnőtt lány vallomása a mindennapi harcról
– Már megint nem jössz át, Zsuzsi? – hallottam anyám hangját a telefonban, ahogy a konyhaasztalnál ültem, a laptopom előtt. A hangja egyszerre volt vádló és sértett, mintha minden egyes alkalommal, amikor nemet mondok, egy újabb szeget vernék a szívébe.
– Anyu, dolgozom. Tudod, hogy most van a negyedéves zárás, alig látok ki a munkából – próbáltam magyarázkodni, de már előre tudtam, hogy hiába.
– Persze, persze. Mindig csak a munka. Bezzeg amikor kicsi voltál, én sosem mondtam ilyet! Akkor is főztem, mostam, takarítottam, dolgoztam is mellette! – jött a jól ismert lemez.
Lehajtottam a fejem. A laptop képernyőjén villogtak az e-mailek, de a gondolataim már rég nem ott jártak. Anyám panasza olyan volt, mint egy soha el nem múló háttérzaj az életemben. Mióta nyugdíjba ment, mintha minden nap egyre hangosabb lenne.
A barátaim gyakran mondják: „Zsuzsi, ne vedd magadra! Mindenki anyja ilyen.” De ők nem tudják, milyen érzés nap mint nap azt hallgatni, hogy mennyire magányos, hogy mennyire fáj a dereka, hogy bezzeg régen minden jobb volt. Hogy bezzeg én semmit sem csinálok jól.
A legrosszabbak a vasárnap délutánok. Olyankor mindig elvárja, hogy átmenjek hozzá ebédre. Ha nem megyek, megsértődik. Ha megyek, akkor meg azon panaszkodik, hogy miért nem hoztam több süteményt, vagy miért nem hívtam meg a bátyámat is.
Egyik vasárnap különösen nehéz volt. Már reggel éreztem a gyomromban azt a szorító érzést. A bátyám, Gábor persze megint lemondta az ebédet az utolsó pillanatban. „Zsuzsi, te úgyis ott vagy anyánál, majd mondd meg neki!” – írta egy rövid üzenetben.
Amikor beléptem anyám lakásába, már az előszobában éreztem a rántott hús illatát és a feszültséget. Anyám az asztalnál ült, karba tett kézzel.
– Gábor megint nem jön? – kérdezte szinte suttogva.
– Nem tudott eljönni – válaszoltam halkan.
– Persze. Mindig csak te vagy itt. De hát mit számítok én már? – sóhajtott nagyot.
Próbáltam beszélgetni vele másról: az unokahúgomról, a munkahelyemről, de minden visszakanyarodott oda, hogy neki milyen nehéz mostanában. Hogy mennyire fáj minden tagja. Hogy mennyire hiányzik apám – aki már öt éve nincs velünk.
Az ebéd végére már alig bírtam magammal. A hangom remegett:
– Anyu, kérlek… Próbálok mindent megtenni érted. De nekem is van életem! Nem tudok mindig itt lenni!
Anyám szeme megtelt könnyel. Egy pillanatra bűntudatot éreztem – hiszen ő csak szeretetre vágyik. De aztán eszembe jutottak azok az esték, amikor sírva aludtam el a tehetetlenségtől.
A következő hetekben próbáltam távolságot tartani. Nem vettem fel minden hívását. Nem mentem át minden vasárnap. De ezzel csak még jobban felerősödtek a panaszai.
Egy este Gábor felhívott:
– Zsuzsi, anyu nekem is panaszkodik. De én nem tudok mit csinálni… Te vagy ott Pesten, neked könnyebb átmenni hozzá.
– Nekem könnyebb? – fakadtam ki. – Te legalább el tudsz bújni a saját családod mögé! Én meg itt vagyok egyedül…
A vonal másik végén csend lett.
Aznap este sokáig forgolódtam az ágyban. Vajon önző vagyok? Vagy csak emberből vagyok? Miért érzem úgy, hogy sosem elég az, amit adok?
Egyik nap végül elmentem anyámhoz beszélgetni – de most másképp akartam csinálni. Leültem vele szemben az asztalhoz.
– Anyu… Szeretlek. De nekem is szükségem van egy kis térre. Nem tudok mindig mindent megoldani helyetted. Szeretném, ha te is találnál valamit, ami örömet okoz neked… barátokat, klubot… bármit.
Először csak nézett rám nagy szemekkel. Aztán halkan megszólalt:
– Én csak azt hittem… ha már nincs apád… legalább te itt leszel nekem mindig.
Megfogtam a kezét.
– Itt vagyok neked. De nem tudok mindig mindent helyettesíteni…
Azóta lassan változott valami köztünk. Anyám elkezdett járni a helyi nyugdíjasklubba – eleinte csak panaszkodott róla, de mostanra már néha mesél is vicces történeteket onnan. Én pedig megtanultam nemet mondani – néha bűntudattal ugyan, de mégis felszabadulva.
Néha még mindig elönt a kétely: vajon jó gyerek vagyok-e így? Vajon lehet-e egyszerre szeretni valakit és mégis határokat húzni?
Ti mit tennétek a helyemben? Hol van az önfeláldozás és az önvédelem határa? Várom a gondolataitokat…