Anyám árnyékában – Egy anya vallomása a munka és család közötti őrlődésről

– Nem, Zsuzsi, nem tudok segíteni. – Anyám hangja kemény volt, mint a márvány, és ahogy kimondta, mintha egy ajtót csapott volna be előttem. A konyhaasztalnál ültem, a telefonomat szorongattam, és próbáltam elhinni, hogy tényleg megtörtént. A gyerekek a szobában játszottak, de én csak a csendet hallottam, ami anyám szavaiból áradt.

Aznap reggel még reménykedtem. Az új munkahelyemen már második hete voltam, és minden nap egyre nehezebb volt megoldani a gyerekek felügyeletét. A férjem, Gábor, reggeltől estig dolgozott a gyárban, én pedig adminisztrátorként próbáltam helytállni egy könyvelőirodában. Az óvoda csak délután négyig volt nyitva, de nekem ötkor ért véget a munkaidőm. Anyám, Ilona, mindig azt mondta: „A család az első.” Most mégis nemet mondott.

– De anya, csak heti három délutánról lenne szó! – könyörögtem. – Tudod, mennyire nehéz most minden…

– Zsuzsi, én is elfáradtam már. Nekem is van életem. Nem vagyok bébiszitter! – vágott vissza.

A hangja éles volt, és éreztem benne azt a régi sértettséget, amit sosem értettem igazán. Gyerekkoromban is mindig dolgozott, sosem volt otthon igazán. Most, amikor végre szükségem lett volna rá, mintha visszakaptam volna mindazt a távolságot.

Aznap este Gábor csendben vacsorázott. Látta rajtam az idegességet.

– Mi lesz most? – kérdezte halkan.

– Nem tudom – suttogtam. – Anyám nem segít. Nem tudom, hogy oldjam meg.

A gyerekek közben veszekedtek valamin. A legkisebb, Marci sírni kezdett. Felugrottam, hogy megvigasztaljam, de közben azon gondolkodtam: vajon hány nő él még így ebben az országban? Hányan vagyunk, akik két tűz között őrlődünk?

Másnap reggel korábban keltem. A szomszédasszonyom, Piroska néni jutott eszembe. Ő már nyugdíjas, néha vigyázott a gyerekekre, de nem akartam terhelni. Mégis átmentem hozzá.

– Piroska néni, ne haragudjon… Tudna néha segíteni? – kérdeztem bátortalanul.

– Hát persze, Zsuzsikám! De csak ha megengeded, hogy néha én is elmondjam a gondjaimat – mosolygott rám.

Megkönnyebbültem, de tudtam: ez csak ideiglenes megoldás. A munkahelyemen is egyre nagyobb lett a nyomás. Az új főnököm, Katalin szigorú volt.

– Zsuzsa, nem lehet mindig előbb elmenni! – szólt rám egyik nap. – Ha nem tudja vállalni az órákat, keressünk mást.

Hazafelé menet sírtam az autóban. A rádióban épp arról beszéltek, mennyire nehéz ma Magyarországon nőként helytállni munka és család között. Mintha rólam szólt volna az egész adás.

Otthon Gábor próbált vigasztalni.

– Talán kérhetnénk támogatást az önkormányzattól? Vagy kereshetnénk egy bébiszittert…

– Miből? – fakadtam ki. – Az egész fizetésem rámenne!

Egy este aztán váratlanul csöngettek. Anyám állt az ajtóban.

– Hoztam egy kis süteményt a gyerekeknek – mondta feszengve.

A konyhában leültünk egymással szemben. Hosszú csend után megszólalt:

– Tudom, hogy haragszol rám… De én is fáradt vagyok. Egész életemben dolgoztam értetek. Most először érzem úgy, hogy magamra is gondolhatok.

– De anya… én is csak próbálok túlélni! – tört ki belőlem a sírás. – Nem akarok terhet rakni rád… De egyedül nem megy!

Anyám szeme megtelt könnyel.

– Talán rosszul csináltam mindent… De nem tudom másképp.

Aznap este sokáig beszélgettünk. Nem lett könnyebb semmi, de legalább kimondtuk azt, amit eddig csak magunkban hordtunk: mennyire nehéz nőnek lenni ebben az országban; mennyire magányosak vagyunk néha még akkor is, ha ott van mellettünk a család.

Azóta próbálok egyensúlyt találni. Néha sikerül, néha nem. Piroska néni segít, Gábor többet van otthon, anyámmal pedig lassan újra közeledünk egymáshoz.

De minden este felteszem magamnak a kérdést: Vajon lehet-e igazi támaszunk egymásban? Vagy örökre egyedül kell cipelnünk ezt a terhet? Ti mit tennétek a helyemben?