A dióhéjban rejlő bűn – Egy vödörnyi titok a panelházból

– Hányszor mondtam már neked, hogy ne hagyd a dióhéjat a mosogatóban?! – csattantam fel, miközben remegő kézzel kapartam ki a barna héjdarabokat a lefolyóból. A hangom visszhangzott a panelház vékony falai között.

– Bocsánat, Anikó, elfelejtettem – szólt vissza fáradtan Gábor a nappaliból, ahol a tévé fénye villódzott az arcán.

De nem a dióhéj volt az igazi baj. Az csak ürügy volt, hogy ne kelljen kimondanom: valami végleg megváltozott közöttünk.

Azt hiszem, akkor kezdődött minden, amikor tavaly télen Gábor egyre később járt haza. Először azt mondta, túlóra van az irodában, aztán már csak annyit: „Ne várj vacsorával.” A lányunk, Lili, egyre többször kérdezte: – Apa miért nem jön haza időben? – Én pedig csak annyit feleltem: – Dolgozik, kicsim. – De közben magamban már százszor végigpörgettem minden lehetséges okot.

Egyik este, amikor Lili már aludt, Gábor bejött a konyhába. A kabátja zsebéből dió hullott ki a padlóra. Felvettem, és akkor megláttam egy női rúzst is a zsebben.

– Ez meg mi? – kérdeztem halkan, de a hangomban ott volt minden félelem és harag.

– Semmi… csak… kolléganőm hagyta ott véletlenül – hebegte.

Hazudott. Tudtam. És ő is tudta, hogy tudom.

Aznap éjjel nem aludtam. A plafont bámultam, és hallgattam Gábor egyenletes légzését. Vajon tényleg csak ennyi volt? Egy kolléganő? Vagy valami több?

Másnap reggel Lili hisztizett az oviba indulás miatt. A szomszéd néni, Marika néni megint panaszkodott a lépcsőházban: – Anikóka, olyan hangosak vagytok mostanában! Minden áthallatszik! – Szégyelltem magam. De mit tehettem volna?

Aztán egy hét múlva minden kiderült. Egy ismeretlen számról kaptam üzenetet: „Tudod, hogy Gábor nem csak veled él?”

A kezem remegett, miközben visszaírtam: „Ki vagy?”

„Nem számít. Csak gondoltam, jogod van tudni.”

Aznap este Gábor később jött haza, mint valaha. Amikor belépett, már nem bírtam tovább:

– Ki az a nő? – kérdeztem sírva.

– Anikó… nem akartam így… de igen. Van valakim. Már hónapok óta. Sajnálom.

A világom összedőlt. Lili az ajtóban állt, és mindent hallott.

– Anya… miért sírsz? – kérdezte.

– Semmi baj, kicsim… csak elfáradtam – hazudtam neki is.

A következő hetekben minden nap egy harc volt. Gábor hol maradt volna, hol menni akart. Lili szorongott, éjszaka bepisilt. Anyám azt mondta: – Ne hagyd el! Egy gyereknek apa kell! – A barátnőm, Zsuzsa viszont azt suttogta: – Menekülj! Egy életed van!

De hova menekülhettem volna? Egy panelház harmadik emeletén, minimálbérből, egy óvodás gyerekkel? Az albérletárak az egekben. Az anyagi gondok már így is nyomasztottak: a villanyszámla késik, a hűtő üres.

Egy este Lili odahozott egy vödröt tele dióval.

– Nézd anya! Kincset találtam a pincében! – csillogott a szeme.

Elmosolyodtam. A diók között egy régi családi fényképet is talált: rajta még együtt nevettünk Gáborral és Lilivel a balatoni nyaraláson.

Akkor döntöttem el: nem engedem, hogy ez a történet csak fájdalom legyen. Elhatároztam, hogy beszélek Gáborral utoljára őszintén.

Másnap leültünk a konyhaasztalhoz.

– Gábor… én nem akarok harcolni tovább. Ha boldogabb vagy nélkülem… menj. De Lili miatt maradjunk tisztességesek egymással.

Gábor lehajtotta a fejét.

– Nem tudom mit akarok… Félek mindent elveszíteni…

– Már elvesztettél engem – mondtam csendesen.

Aznap este Lili odabújt hozzám:

– Anya… ugye mindig velem maradsz?

– Mindig, kicsim – suttogtam könnyek között.

A következő hónapokban mindent újra kellett tanulnom: hogyan legyek erős anya és önálló nő egyszerre. Volt, hogy éjszaka sírtam a párnába, volt, hogy dühösen csapkodtam az ajtót. De lassan megtanultam örülni az apró dolgoknak: egy csésze meleg teának, Lili mosolyának, annak, hogy végre nem kell hazudnom magamnak sem.

Egy nap Gábor vissza akart költözni.

– Hibáztam… Anikó… adj még egy esélyt!

De én már más voltam. Nem tudtam megbocsátani úgy igazán. Csak annyit mondtam:

– Lili miatt mindig lesz helyed az életünkben. De én már más úton járok.

Most itt ülök a panelház konyhájában, előttem egy vödör dió – Lili minden nap hoz egy marékkal haza az óvodából –, és azon gondolkodom: vajon tényleg lehet újrakezdeni mindent harmincnyolc évesen? Vagy örökre cipelem magamban ezt a dióhéjnyi bűnt és fájdalmat?

Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani egy ilyen árulást? Vagy jobb új életet kezdeni egyedül?