A boldogság ára – Egy magyar család története a válság szélén
– Anya, miért sírsz már megint? – kérdezte Dorka, miközben a szobám ajtajában állt, kezében a kedvenc plüssével.
Nem tudtam válaszolni. Csak ültem az ágy szélén, a kezem remegett, a telefonom kijelzőjén pedig újabb elutasító e-mail villogott: „Sajnáljuk, de jelenleg nem tudjuk alkalmazni.” Ez volt a harmadik ilyen üzenet ma. A férjem, Gábor, már napok óta alig szólt hozzám. A lakásban fojtogató csend uralkodott, csak a panelházból beszűrődő gyerekzsivaj törte meg néha a gondolataimat.
– Dorka, menj játszani, jó? – próbáltam mosolyogni, de a hangom elcsuklott.
Ő csak bólintott, és becsukta maga mögött az ajtót. Egyedül maradtam a gondolataimmal. Hogy jutottunk idáig? Még néhány éve minden olyan egyszerűnek tűnt. Gáborral az ELTE-n ismerkedtünk meg – ő történelem szakos volt, én magyar. Az első randinkon a Margitszigeten sétáltunk, és arról álmodoztunk, hogy egyszer lesz egy kis házunk valahol a Dunakanyarban, két gyerekünk és egy kutyánk.
Aztán jött az élet. Dorka születése után Gábor szülei ragaszkodtak hozzá, hogy költözzünk vissza hozzájuk Kispestre – „könnyebb lesz így anyagilag” –, de én nem akartam. Az én anyám mindig azt mondta: „Lányom, ne hagyd, hogy mások mondják meg, hogyan élj!” De amikor Gábor elvesztette az állását a járvány alatt, nem volt választásunk. A panelban négyen zsúfolódtunk össze: mi hárman és Gábor anyja, Ilona néni.
Ilona néni minden nap emlékeztetett rá, hogy „bezzeg az ő idejében” két gyereket is felnevelt egyedül, amikor az ura meghalt. „Nem panaszkodtam, nem sírtam!” – mondta mindig fennhangon. Én viszont egyre gyakrabban sírtam titokban.
Gábor egyre többet járt el otthonról – először csak állásinterjúkra, aztán már csak úgy. Volt, hogy éjfélkor jött haza. Egyszer megkérdeztem:
– Hol voltál ilyen sokáig?
– Dolgoztam! – vágta rá ingerülten. – Valakinek pénzt kell keresnie ebben a házban!
Éreztem, hogy valami nincs rendben. Egy este megtaláltam a telefonjában egy üzenetet egy bizonyos „Kriszta” nevű nőtől: „Köszönöm a tegnap estét! Jó volt végre valakivel őszintén beszélgetni.” Összeszorult a gyomrom.
Másnap reggel szóvá tettem:
– Ki az a Kriszta?
Gábor csak legyintett:
– Egy régi ismerős. Ne csinálj jelenetet!
De én már nem tudtam bízni benne. Egyre többet veszekedtünk. Dorka mindent hallott – láttam rajta, hogy fél. Egy este odabújt hozzám:
– Anya, ugye nem fogtok elválni?
Nem tudtam mit mondani.
Aztán jött az igazi csapás: Ilona néni stroke-ot kapott. Az egész család élete felborult. Gábor teljesen magába zárkózott, engem pedig elöntött a tehetetlenség érzése. Az ápolás minden terhe rám szakadt – fürdettem, etettem az anyósomat, miközben próbáltam Dorkát is támogatni az online tanulásban.
A pénzünk egyre fogyott. Az álláskeresés reménytelennek tűnt – mindenhol tapasztalatot kértek vagy fiatalabbakat vettek fel. Egy nap Gábor bejelentette:
– Elmegyek Németországba dolgozni. Sanyi barátom segít kijutni.
– És mi lesz velünk? – kérdeztem kétségbeesetten.
– Majd küldök pénzt. Nincs más választásom.
Elment. Hónapokig csak üzeneteket kaptunk tőle – néha pénzt is küldött, de egyre ritkábban jelentkezett. Dorka minden este sírva aludt el.
Egyik nap Ilona néni állapota hirtelen rosszabbodott. Mentőt hívtam, de már nem tudtak rajta segíteni. Ott maradtunk ketten Dorkával egy üres lakásban és egy halom adóssággal.
Aznap este Dorka odabújt hozzám:
– Anya, most már minden rendben lesz?
– Nem tudom, kicsim… De megpróbálok mindent.
A temetés után Gábor sem jött haza – csak egy koszorút küldött postán. Akkor értettem meg igazán: egyedül maradtam.
Hetekig csak vegetáltam. A barátnőm, Zsuzsa próbált segíteni:
– Gyere el hozzánk hétvégére! Legalább kimozdulsz!
De nem volt erőm semmihez.
Egyik este Dorka rajzolt nekem egy képet: hárman voltunk rajta – ő, én és Gábor –, mindannyian mosolyogtunk.
– Anya, ezt neked rajzoltam! Hogy ne legyél szomorú!
Akkor döntöttem el: nem adhatom fel magam miatt sem – de főleg Dorka miatt nem.
Elkezdtem takarítani járni – először csak Zsuzsáékhoz, aztán ajánlás útján más családokhoz is hívtak. Nem volt szégyen: dolgozni kellett. Lassan összeszedtem magam anyagilag is. Dorka is kezdett újra mosolyogni.
Egy év telt el így. Gábor egyszer felhívott:
– Szeretném látni Dorkát…
– Most már késő – mondtam neki halkan.
Ma már ketten vagyunk Dorkával egy kis albérletben Zuglóban. Nem lettünk gazdagok – de boldogabbak vagyunk, mint valaha.
Néha még mindig sírok este – de már nem félelemből vagy reménytelenségből, hanem mert hálás vagyok azért a kevésért is, ami megmaradt.
Vajon tényleg létezik gyógyszer a boldogtalanságra? Vagy csak megtanuljuk elfogadni azt, ami van? Ti mit gondoltok erről?