606 próbát kellett tennem, hogy elhiggyék: nem vagyok kudarc – Egy magyar anya története a kitartásról és családi harcról

– Kata, egy hónapod van, hogy elhagyjátok a lakásomat! – csattant fel Éva néni hangja, miközben a konyhaasztalnál álltam, kezemben a félig megpucolt krumplival. A kés megállt a kezemben. Zoltán, a férjem, csak némán bámult maga elé. A kislányom, Lilla, az ölembe kapaszkodott.

– De Éva néni… – próbáltam megszólalni, de ő már hátat is fordított.

– Elég volt! Tizenhárom éve tűröm ezt a semmittevést! – folytatta. – A fiamnak többet érdemelne. És én is. Nem fogtok tovább az én nyakamon élősködni!

A szavak úgy csaptak arcon, mint egy jeges zuhany. Aznap este Zoltán nem szólt hozzám. Csak ült a tévé előtt, mint akit kikapcsoltak. Én pedig egész éjjel forgolódtam. Hogy lehet az, hogy minden próbálkozásom ellenére mindig csak a hibáimat látják? Hogy lehet az, hogy hatszázhatodszorra is ugyanazt kell bizonyítanom?

Másnap reggel Lilla sírva ébredt. – Anya, miért veszekszik veled nagyi? – kérdezte.

– Csak fáradt – hazudtam neki. De magamnak sem tudtam már hazudni.

A munkahelyemen sem volt jobb. A varrodában mindenki tudta, hogy anyósomnál lakunk. „Mikor költöztök már külön?” – kérdezte mindig Ildikó, a főnököm. „Nem szégyelled magad? Felnőtt nő vagy!” – csipkelődött Klári néni is.

De miből költözzek? Egy fizetésből? Zoltán hónapok óta csak alkalmi munkákból él. A rezsi az egekben. Az albérletárak Budapesten horrorisztikusak. És most mégis menni kell.

Aznap este leültem Zoltánnal.

– Zoli, beszélnünk kell. Anyád komolyan gondolja.

– Tudom – mondta halkan. – De hova menjünk?

– Nem tudom. De nem maradhatunk így.

– Majd megoldjuk – mondta, de nem nézett rám.

A következő hetekben minden napom egy újabb próbálkozás volt. Telefonáltam albérlet után, de mindenhol csak elutasítás: „Kisgyerekkel nem”, „Kaució két hónap”, „Csak diákoknak”. Próbáltam többet vállalni a varrodában, de Ildikó csak legyintett: „Nincs több túlóra”.

Éva néni közben minden nap emlékeztetett: „Már csak három hét! Már csak két hét!” Egy este Lilla sírva fakadt vacsora közben: – Anya, mi lesz velünk?

Nem tudtam mit mondani neki.

Egyik este Zoltán részegen jött haza.

– Miért nem tudsz végre valamit elintézni? – kiabált rám. – Mindig csak panaszkodsz!

– Én? Én próbálok mindent! Te mikor vállaltál utoljára rendes munkát?

– Ne kezd már te is! – ordította, és becsapta maga mögött az ajtót.

Aznap éjjel összepakoltam Lilla ruháit egy bőröndbe. A fürdőszobában csendben sírtam. A tükörbe néztem: „Kata, hatszázhatodszorra is felállsz! Nem adod fel!”

Másnap reggel felhívtam az unokatestvéremet, Gábort.

– Gabi, tudsz segíteni? Egy hétre is jó lenne… csak amíg találunk valamit.

– Nálunk szűkös a hely, de gyertek – mondta végül.

Éva néni diadalmasan nézett ránk, amikor közöltem vele: – Egy hét múlva elmegyünk.

– Végre! – sóhajtott fel hangosan.

Az utolsó héten minden nap egy újabb megaláztatás volt. Lilla játékait Éva néni zsákba rakta: „Majd ha lesz saját lakásotok!” Zoltán egyre többet ivott. Én pedig minden este újabb hirdetéseket böngésztem a Jófogáson és Facebook-csoportokban.

A költözés napján Gáborék garzonjába zsúfolódtunk hárman egy kanapéra. Lilla sírt: „Anya, mikor megyünk haza?” Nem tudtam mit felelni.

Gábor felesége, Ági próbált segíteni: – Kata, ne add fel! Mi is voltunk így évekkel ezelőtt. Kitartás!

De meddig lehet kitartani? Hányadik próbálkozás után törik meg az ember?

Zoltán egyre távolabb került tőlem. Egy este azt mondta:

– Kata, én visszamegyek anyámhoz. Nekem ez így nem megy.

– És velünk mi lesz? – kérdeztem kétségbeesetten.

– Nem tudom… Sajnálom.

Aznap este Lillával ketten maradtunk Gáborék kanapéján. A kislányom álomba sírta magát.

A következő hetekben minden nap újabb harc volt: munkahelyet keresni, óvodát intézni Lillának, pénzt spórolni minden forinton. Minden reggel azt mondtam magamnak: „Még egyszer próbáld meg! Még egyszer!”

Végül egy hónap múlva sikerült találnom egy kis albérletet Kőbányán. Penészes falak, nyikorgó ágy, de legalább a miénk volt. Lilla boldogan ugrált az üres szobában: „Anya, ez lesz az én szobám?”

Zoltán néha meglátogatott minket. Mindig feszülten ült le az asztalhoz.

– Sajnálom… Nem így akartam – mondta egyszer könnyes szemmel.

– Tudom – feleltem halkan –, de most már csak előre nézek.

Azóta eltelt három év. Lilla most már második osztályos. Éva néni egyszer sem keresett minket. Zoltán végül elvált tőlem; új életet kezdett vidéken.

Én pedig minden nap újra és újra felállok. Ha kell hatszázhatodszorra is. Mert tudom: csak magamra számíthatok igazán ebben az országban.

Néha még mindig azt kérdezem magamtól: hány próbálkozás kell ahhoz, hogy végre boldog legyek? Ti mit tennétek a helyemben? Vajon tényleg csak az számít ebben az országban, hogy ki mennyiszer esik el… vagy az, hogy mennyiszer áll fel?