„Kata, már nem kell meglátogatnod anyámat!” – Egy magyar család csendes háborúja
– Kata, már nem kell meglátogatnod anyámat! – csattant fel Gábor, miközben a konyhaasztalnál állt, kezében a telefonjával. A hangja kemény volt, szinte idegen. – Azt mondja, hogy csak idegesíted, és most már tényleg nem akar látni.
Egy pillanatra megállt bennem az ütő. A mosogatóban csörömpöltek a tányérok, ahogy remegő kézzel letettem a szivacsot. A szívem egyszerre vert gyorsan és lassan – mintha minden eddigi feszültség most robbant volna ki belőlem.
– Hogyhogy nem akar látni? – kérdeztem halkan, de a hangom remegett. – Tegnap még azt mondta, hogy nélkülem nem bírja ki a hetet sem.
Gábor vállat vont, de láttam rajta, hogy ő is feszül. – Most ezt mondja. Szerintem csak túl sok volt neki az utóbbi időben.
Azt hittem, sírni fogok. De helyette csak leültem az asztalhoz, és néztem a konyha ablakán át a szürke budapesti délutánt. Az anyósom, Ilona néni, évek óta játszmázott velünk. Hol betegnek tette magát, hol megsértődött, ha nem ugrottunk minden kívánságára. Gábor mindig az ő oldalán állt – hiszen „egyedül van”, „öreg már”, „nincs senkije rajtunk kívül”.
De én? Én már nem bírtam tovább.
Az egész akkor kezdődött, amikor Gábor apukája meghalt. Ilona néni egyedül maradt a régi panelban Zuglóban. Az első hónapokban tényleg rosszul volt – sírt, panaszkodott, hogy fáj a szíve, nem tud aludni. Akkor még szívesen mentem hozzá: főztem neki levest, kitakarítottam a lakást, meghallgattam a történeteit.
Aztán valami megváltozott. Ilona néni egyre gyakrabban hívott fel minket munkaidőben is.
– Kata, gyere át, nem bírom egyedül! – sírt bele a telefonba. – Olyan rosszul vagyok…
Sokszor rohantam hozzá munka után, vagy épp szabadságot vettem ki miatta. Gábor is próbált segíteni, de mindig rám tolta a feladatot: „Te jobban kijössz vele”, „Én dolgozom”, „Anyám úgyis csak veled beszél meg mindent.”
Egy idő után már minden hétvégén ott voltunk nála. A saját életünk eltűnt. A gyerekeink is panaszkodtak:
– Anya, miért mindig nagyinál vagyunk? Miért nem megyünk inkább kirándulni?
De Gábor csak legyintett:
– Majd ha anyám jobban lesz…
Aztán jöttek az első komolyabb konfliktusok. Egyik este Ilona néni felhívott:
– Kata, nagyon rosszul vagyok! Szerintem infarktusom lesz! Hívd a mentőket!
Rohantam hozzá, közben remegő kézzel tárcsáztam a 112-t. A mentők kijöttek, megvizsgálták – semmi baja nem volt.
Másnap Gábor dühösen nézett rám:
– Miért kellett ekkora felhajtást csinálni? Anyám csak magányos!
– De hát ő kérte! – védekeztem.
– Lehet, de túlzásba viszed.
Onnantól kezdve minden alkalommal én lettem a hibás: ha mentőt hívtam, ha nem hívtam; ha főztem neki, ha nem főztem; ha ott voltam nála, ha nem mentem át.
A munkahelyemen is kezdtek furcsán nézni rám. Az igazgatónőm egyszer félrehívott:
– Kata, minden héten szabadságot kérsz. Nem lehetne ezt valahogy másképp megoldani?
Szégyelltem magam. De mit tehettem volna?
Egyik vasárnap délután Ilona néni újra felhívott:
– Kata, gyere át! Nem tudom kinyitni az ablakot! Megfulladok!
Gábor épp focit nézett a tévében.
– Menj már át hozzá! – szólt rám ingerülten.
– Nem lehetne most te menni? Egész héten dolgoztam…
– Nekem is jár egy kis pihenés! – vágta rá.
Felöltöztem és elindultam. Ilona néni persze az ablakot simán kinyitotta magának mire odaértem. De azért panaszkodott tovább:
– Tudod, Kata, Gábor sosem törődik velem igazán… Csak te vagy nekem…
Hazafelé sírtam az autóban.
A gyerekeim is egyre ingerültebbek lettek.
– Anya, miért mindig nagyihoz megyünk? Miért nincs soha családi program?
Próbáltam magyarázni nekik:
– Nagyi most nehéz időszakon megy keresztül…
De ők csak vállat vontak.
Aztán egy este Gáborral is összevesztünk.
– Elegem van ebből! – kiabáltam rá. – Nem vagyok cseléd! Neked is van anyád!
Gábor csak nézett rám döbbenten.
– Mit akarsz? Hogy hagyjam magára?
– Nem! Csak azt akarom, hogy végre mi is éljünk! Hogy ne csak körülötte forogjon minden!
Aznap este külön aludtunk.
A fordulópont akkor jött el, amikor Ilona néni egyik nap azt mondta nekem:
– Kata, te csak azért jársz át hozzám, mert muszáj! Érzem én! Inkább ne is gyere többet!
Hazamentem és elmeséltem Gábornak.
– Akkor ne menj! – mondta fáradtan.
– Komolyan gondolod?
– Igen. Ha anyám ezt akarja…
Az első hét furcsa volt. Senki sem hívott fel minket hisztérikusan. Nem kellett rohanni sehová. A gyerekekkel elmentünk kirándulni Dobogókőre. Este együtt vacsoráztunk otthon – ilyesmire évek óta nem volt példa.
Aztán Ilona néni újra jelentkezett: most már Gábort hívta fel minden nap.
– Fiam, miért nem jött át Kata? Biztos haragszik rám…
Gábor először próbált magyarázkodni:
– Anya, te mondtad neki…
De Ilona néni hajthatatlan volt:
– Ő jobban ért hozzám… Te sosem tudod úgy megfőzni a húslevest…
Egy este Gábor dühösen csapta le a telefont.
– Ez így nem mehet tovább! – mondta nekem. – Anyám sosem lesz elégedett semmivel.
Leültem mellé és halkan megszólaltam:
– Gábor… én szeretem az anyádat. De szeretném visszakapni az életemet is. Szeretném visszakapni téged is…
Hosszú csend lett köztünk.
Azóta sok minden változott. Ilona néni megtanulta elfogadni a határainkat – vagy legalábbis ritkábban próbálja átlépni őket. Mi pedig megtanultuk kimondani: elég volt.
Néha még mindig bűntudatom van – vajon önző vagyok? Vajon tényleg segíthettem volna többet? De amikor látom a gyerekeim mosolyát egy közös hétvégén vagy érzem Gábor kezét a kezemben este lefekvés előtt… tudom: helyesen döntöttem.
Ti mit gondoltok? Meddig kell tűrnie egy menynek vagy vejnek az anyós/anyós játszmáit? Hol húzzuk meg a határt az önfeláldozás és az önvédelem között?