Egy kisfiú öröksége: Szívből szívbe – Egy tragédia, ami életeket mentett

– Nem! Nem! Ez nem lehet igaz! – ordítottam, miközben a kórházi folyosón rogyadozó lábakkal próbáltam eljutni az intenzív osztály ajtajáig. A fehér köpenyes orvosok arca komor volt, a nővérek tekintete lesütött. A férjem, Gábor, némán állt mellettem, arcán könnyek csorogtak. Aznap reggel még minden olyan egyszerűnek tűnt: Mátét, a négyéves kisfiunkat, átvittük a szomszédba, hogy el tudjunk menni a munkahelyünkre. Nem gondoltuk volna, hogy az életünk egyetlen délután alatt darabokra hullik.

A telefonhívás délután háromkor ért. A szomszéd, Marika néni hangja remegett: „Gyorsan gyertek! Baleset történt!” Az autóban ülve Gábor keze a kormányon fehéredett, én pedig csak imádkoztam magamban. Amikor odaértünk, már ott voltak a mentők. Máté mozdulatlanul feküdt az udvaron, körülötte vérfoltok. Azt mondták, egy óvatlan pillanatban kiszaladt az utcára, és elütötte egy autó.

A kórházban órákig várakoztunk. Az orvosok mindent megtettek, de végül leültettek minket: „Sajnálom… az agysérülése olyan súlyos, hogy nincs remény.” A világ megállt. Gábor öklével a falat verte, én pedig csak sírtam és sírtam. Aznap este elvesztettük Mátét.

A következő napok ködben teltek. Nem tudtam enni, aludni. A lakás üres volt nélküle; minden játék, minden rajz emlékeztetett rá. Gábor magába zárkózott, nem beszélt hozzám. Egyik este azonban megszólalt:

– Mit gondolsz… ha segíthetnénk valakin? Ha Máté szerveit felajánlanánk?

Először felháborodtam. Hogyan gondolhat ilyesmire? De aztán rájöttem: talán ez az egyetlen módja annak, hogy Máté emléke tovább éljen. Másnap reggel bementünk a kórházba és aláírtuk a papírokat.

A döntés után furcsa béke szállt rám. Tudtam, hogy valahol egy másik anya most reménykedik. Néhány héttel később levelet kaptunk: „Kedves Szülők! Kislányunk, Anna életét mentette meg az Önök kisfia szíve. Soha nem tudjuk eléggé megköszönni.” A levélhez egy rajz is tartozott: két gyerek kézen fogva állt a napfényben.

A családunk azonban nem tudott megbékélni. Anyósom szemrehányóan nézett ránk: „Miért nem vigyáztatok jobban? Miért kellett átvinnetek Mátét Marikához?” A testvérem is haragudott: „Én soha nem tudnék így dönteni… Hogy lehet valaki ilyen hideg?”

Minden nap újabb harc volt. Gábor és én egymást hibáztattuk: „Miért nem te maradtál otthon?” „Miért nem szóltál Marikának, hogy jobban figyeljen?” Egy este annyira összevesztünk, hogy Gábor becsapta maga mögött az ajtót és elment otthonról.

Az idő múltával lassan megtanultunk együtt élni a veszteséggel. Egyik nap elmentünk a játszótérre – oda, ahol Máté annyit nevetett. Ott ült egy kislány az anyukájával; a kislány arca sápadt volt, de mosolygott. Az anyuka rám nézett:

– Önök azok? Akik…

Csak bólintani tudtam. Anna odaszaladt hozzám és átölelt.

– Köszönöm – suttogta.

Abban a pillanatban éreztem először újra valami meleget a szívemben. Talán ezért történt mindez? Hogy megtanuljuk: minden élet összekapcsolódik?

Azóta minden évben gyertyát gyújtunk Máté emlékére – és Annával is tartjuk a kapcsolatot. Gáborral lassan újra egymásra találtunk; már nem hibáztatjuk egymást. De néha még mindig felteszem magamnak a kérdést:

„Lehet-e valaha teljesen megbocsátani magunknak? Vagy örökké hordozzuk ezt a terhet?”