Amikor a csend lett a legjobb barátom – Egy elveszett társasági lélek vallomása
– Hát, boldog születésnapot, Zsuzsa! – mondtam ki hangosan a konyhaasztalnál ülve, miközben a telefonom némán hevert előttem. A reggeli kávém már kihűlt, de nem volt kedvem felállni és újat főzni. Még csak kilenc óra múlt, de már tudtam: ez a nap más lesz, mint az eddigiek.
Régen ilyenkor már legalább három hívásom lett volna. Anyu mindig elsőként köszöntött, aztán jöttek a barátnők: Éva, Kati, sőt még a régi szomszéd, Marika néni is. Most csak a csend ült meg a lakásban, és a falióra kattogása töltötte be a teret.
Nem tudom pontosan, mikor kezdődött az egész. Talán amikor elváltam Attilától, és mindenki hirtelen két táborra szakadt. A családom fele szerint én voltam a hibás, mert „túl sokat akartam”, a másik fele meg inkább hallgatott. A barátaim közül is sokan eltűntek. „Ne haragudj, Zsuzsa, de Attilával is jóban vagyunk…” – mondta egyszer Kati, és én csak bólintottam. Mintha egy pillanat alatt mindenki eldöntötte volna, hogy nem akar közöm lenni hozzájuk.
A munkahelyemen is egyre nehezebb lett. Régen én szerveztem a csapatépítő bulikat, most meg már csak akkor keresnek, ha valakinek kell egy Excel-tábla vagy egy gyors helyettesítés. Az ebédszünetekben inkább a telefonomat nyomkodom, mintsem hogy csatlakozzak a többiekhez. Néha úgy érzem, mintha láthatatlan lennék.
A mai nap viszont különösen fáj. Mindig is szerettem a születésnapokat – nem csak a sajátomat, hanem másokét is. Sütit sütöttem, ajándékot vettem, szerveztem a meglepetéseket. Most viszont senki sem gondolt rám. Egyedül ülök itt, negyvenhárom évesen, és azon gondolkodom: hol rontottam el?
Az ablakon kinézve látom, ahogy az utcán gyerekek játszanak. Eszembe jutnak a régi idők: amikor még együtt mentünk kirándulni Évával és a gyerekeivel, amikor Kati nálam sírt ki magát egy rossz randi után. Mindig én voltam az első, akit hívtak – most meg nincs kihez fordulnom.
Aztán csörög a telefonom. Felkapom – de csak egy reklám SMS. Elnevetem magam keserűen.
Délután anyám hív. – Szia kislányom! Boldog születésnapot! – mondja fáradt hangon. – Jövő héten át tudsz jönni segíteni a kertben?
– Persze, anya – felelem halkan. Nem kérdezi meg, hogy vagyok-e egyedül ma, vagy hogy tervezek-e valamit estére. Csak a kert érdekli.
Este hét körül Éva ír egy Messenger-üzenetet: „Bocsi, egész nap rohanás volt! Boldog szülinapot! Majd bepótoljuk!” Egy szív emoji is van mellette. Visszaírok egy mosolygós fejet.
Aztán leülök az ágy szélére és előveszem azt a régi fényképalbumot, amit még Attilával kezdtünk el. Ott vagyunk mindannyian: nevetünk egy balatoni nyaraláson, sütögetünk a kertben, szilveszterezünk Katinál. Mindenki olyan boldognak tűnik.
– Mi történt velünk? – kérdezem magamtól hangosan.
A könnyeim végigfolynak az arcomon. Nem akarok sajnálatot érezni magam iránt – de nem tudom elkerülni.
Másnap reggel új nap kezdődik. Felkelek, elmegyek dolgozni, mosolygok a kollégákra. Senki sem kérdezi meg, milyen volt a születésnapom.
Hazafelé menet összefutok Marika nénivel a lépcsőházban.
– Zsuzsikám! Olyan régen láttalak! Hogy vagy?
– Jól vagyok – hazudom automatikusan.
– Tudod, régen mindig nálad volt a legjobb hangulat… Mostanában olyan csendes vagy.
– Hát igen… változnak az idők – mondom halkan.
Otthon leülök és írok egy levelet magamnak: „Zsuzsa! Nem baj, ha most egyedül vagy. Lehet, hogy új emberek várnak rád valahol máshol. Ne add fel!”
De vajon tényleg lehet újrakezdeni negyven felett? Vagy örökre elveszítettem azt a Zsuzsát, aki valaha mindenki kedvence volt? Ti mit gondoltok: van még esély új barátságokra ebben a korban?