„Te tudod, hogy az ő szülei elváltak, ugye?” – Egy magyar lány útja a szerelemhez

– Zsófi, te tényleg azt hiszed, hogy ez működni fog? – kérdezte anyám, miközben a konyhaasztalnál ültem, és a telefonomat szorongattam. A hangja egyszerre volt fáradt és gyanakvó, mintha minden reményét belém fektette volna, de már rég feladta volna, hogy valaha is boldog leszek.

– Nem tudom, anya. Csak szeretnék végre valakit szeretni… – suttogtam, de ő már elfordult, és a mosogatóhoz lépett. A víz csobogása elnyomta a gondolataimat is.

Gyerekkoromban minden este azt hallgattam, ahogy anyám és apám veszekednek. Először csak suttogva, aztán egyre hangosabban. Aztán egy nap apám összepakolt, és elment. Tízéves voltam. Azóta minden kapcsolatban ott volt bennem a félelem: ha túl közel engedek valakit, úgyis elmegy.

A gimnáziumban próbáltam láthatatlan lenni. Nem akartam barátokat, nem akartam szerelmet. Aztán jött Gergő, aki egyszerűen csak leült mellém a padra a Margitszigeten, amikor egyedül olvastam. – Szereted a verseket? – kérdezte. Bólintottam. Ő mosolygott. Én féltem.

Az első csókunk után hetekig nem aludtam rendesen. Minden reggel úgy ébredtem, hogy biztos vagyok benne: ma fog elhagyni. Egy nap aztán tényleg eltűnt. Nem hívott többet. Azt mondta, túl zárkózott vagyok.

Az egyetemen már próbáltam lazább lenni. Buliztam, nevettem, de belül mindig ott volt az üresség. A barátnőim – Réka és Dóri – mindig azt mondták: „Zsófi, neked csak egy normális fiú kéne!” De mi van, ha én nem vagyok normális? Mi van, ha bennem van a hiba?

Aztán jött Levente. Ő volt az első, akinek el mertem mondani: félek attól, hogy egyszer csak eltűnik. Megölelt, és azt mondta: – Én nem megyek sehova.

De amikor először veszekedtünk – csak egy apróságon –, Levente három napig nem keresett. Én pedig három napig sírtam. Amikor visszajött, már nem tudtam ugyanúgy bízni benne.

A családom sem segített. Anyám mindig azt mondta: „A férfiak mind ugyanazok.” Nagymamám szerint „jobb egyedül maradni, mint csalódni.” Apámmal ritkán beszéltem; amikor mégis, mindig csak arról kérdezett: „Van már valakid?”

Egy nap Réka rám nézett a kávézóban: – Zsófi, te tudod, hogy az ő szülei is elváltak? Lehet ezért olyan bizonytalan…

Hirtelen rájöttem: nem csak én vagyok ilyen. Mások is félnek. Mások is bizonytalanok.

A huszonharmadik születésnapomon egyedül ültem otthon. Anyám dolgozott, apám nem hívott fel. A barátaim buliztak valahol Pesten, de én nem mentem el. Csak ültem az ablakban és néztem az esőt.

Aztán csörgött a telefonom. Levente volt az.

– Sétáljunk egyet? – kérdezte.

A Margitszigeten találkoztunk. Csendben mentünk egymás mellett.

– Zsófi – kezdte halkan –, én sem tudom mindig jól csinálni. Az én szüleim is elváltak. Néha én is félek.

Megálltam és ránéztem. A szemében ugyanazt a fájdalmat láttam, amit magamban hordozok évek óta.

– Akkor most mit csináljunk? – kérdeztem remegő hangon.

– Próbáljuk meg együtt – mondta egyszerűen.

Nem volt nagy jelenet, nem volt filmbe illő csók. Csak két ember állt egymással szemben az esőben, akik végre kimondták: félnek.

Azóta is minden nap küzdök magammal. Néha még mindig azt érzem: mindjárt vége lesz ennek is. De amikor Levente rám mosolyog reggelente, egy kicsit könnyebb hinni abban, hogy talán mégis lehet másképp.

Sokszor gondolkodom azon: vajon tényleg örökre meghatározza-e az életünket az, amit gyerekként láttunk? Vagy képesek vagyunk újraírni a saját történetünket?

Ti mit gondoltok? Lehet igazán bízni valakiben akkor is, ha a múltunk tele van törésekkel?