„Hazajött, és azonnal közölte, hogy válni akar” – Ekkor jutott eszembe anyám tanácsa

„Válni akarok.” Gábor hangja élesen hasított át a konyha csendjén. A kezében még ott szorongatta a Tesco-s szatyrot, benne a tejjel és a kiflivel, amit minden este hazahozott. A lányunk, Lilla a szobájában tanult, mit sem sejtve arról, hogy az életünk egyetlen mondattal darabokra hullik.

Nem tudtam megszólalni. Csak álltam ott, a konyhapultnak támaszkodva, és próbáltam felfogni, amit hallottam. Tizenhat éve vagyunk együtt. Együtt vettük meg ezt a lakást is – pontosabban örököltem a nagypapámtól, de Gábor mindig úgy beszélt róla, mintha közös lenne. Nem voltunk gazdagok, de sosem éheztünk. Néha elmentünk a Balatonra, vagy vettünk egy új mikrót, ha elromlott a régi. Nekem ez elég volt. Gábornak sosem.

– Miért? – kérdeztem végül rekedten.

– Nem bírom tovább ezt az életet. Mindig csak ugyanazok a napok, ugyanazok a problémák. Nincs semmi izgalom, semmi új. És… – itt elakadt a hangja – …és már nem érzem azt, amit régen.

A szívem összeszorult. Eszembe jutott anyám szavai: „Kislányom, egy házasságban nem mindig lesz rózsaszín minden. De ha baj van, először beszéljetek róla.” Anyám maga is végigcsinált egy válást apámmal, amikor én még csak tíz éves voltam. Akkor azt hittem, sosem fogom megérteni őt. Most viszont minden szava értelmet nyert.

– És Lilla? – suttogtam.

Gábor lesütötte a szemét. – Majd megbeszéljük vele is. De én… én már eldöntöttem.

Aznap este nem aludtam. Hallgattam, ahogy Gábor pakol a hálóban. Lilla ajtaja zárva volt, de néha hallottam, ahogy lapozza a tankönyveit. Vajon ő is érzi már a feszültséget? Vajon tudja, hogy az apja holnap talán már nem lesz itt?

Másnap reggel Gábor korán ment el dolgozni. Egy cetlit hagyott az asztalon: „Majd este beszélünk.” A kávémat kavargatva azon gondolkodtam, hol rontottuk el. Túl sokat dolgoztam? Nem figyeltem rá eléggé? Vagy egyszerűen csak elfáradtunk egymás mellett?

A munkahelyemen is alig tudtam koncentrálni. A kolléganőm, Judit észrevette, hogy valami nincs rendben.

– Minden oké otthon? – kérdezte óvatosan.

– Gábor válni akar – mondtam ki végül halkan.

Judit csak bólintott. – Ha kell valaki, aki meghallgat…

Hazafelé menet végig az járt a fejemben: mi lesz most velünk? Lilla hogyan fogja feldolgozni? És én… képes vagyok-e újrakezdeni negyven felett?

Este Gábor tényleg leült velem beszélgetni. Próbáltam nyugodt maradni.

– Nem lehetne… legalább megpróbálni helyrehozni? Menjünk el párterápiára! – kérleltem.

– Nem hiszem, hogy van értelme – rázta meg a fejét. – Már túl messzire mentünk egymástól.

Lilla ekkor lépett be a nappaliba. Az arcán látszott, hogy mindent hallott.

– Ti most tényleg elváltok? – kérdezte remegő hangon.

Gábor odament hozzá, megölelte. – Sajnálom, kicsim…

Aznap este mindhárman sírtunk. Lilla az ágyában zokogott, én pedig anyám számát tárcsáztam remegő kézzel.

– Anya… mit csináljak? – kérdeztem sírva.

Anyám hangja meglepően nyugodt volt. – Először is: ne hibáztasd magad. Másodszor: gondolj arra, mi lenne jó neked és Lillának. És sose feledd: bármilyen nehéz is most, túl fogod élni.

A következő hetekben minden megváltozott. Gábor elköltözött egy albérletbe Zuglóba. Lilla eleinte nem akart vele találkozni, de aztán lassan elfogadta az új helyzetet. Én pedig megtanultam egyedül intézni mindent: csekkeket befizetni, szerelőt hívni a csöpögő csaphoz, és esténként Lillával beszélgetni arról, hogy milyen volt az iskolában.

A barátnőim próbáltak kirángatni otthonról: „Gyere el velünk moziba!” „Menjünk el sétálni a Margitszigetre!” Eleinte nem volt kedvem semmihez. Aztán rájöttem: ha nem mozdulok ki ebből a gödörből, sosem találok vissza önmagamhoz.

Egyik este Lilla odabújt hozzám a kanapén.

– Anya… ugye mi mindig együtt maradunk?

Megsimogattam a haját.

– Mindig itt leszek neked, kicsim.

Néha még most is eszembe jut Gábor: vajon boldogabb lett nélkülem? Vajon tényleg ennyire egyszerű volt számára mindent hátrahagyni? De aztán eszembe jut anyám tanácsa: „A legfontosabb az, hogy te jól legyél.”

Most már tudom: lehet újrakezdeni negyven felett is. Lehet újra hinni magamban és abban, hogy egyszer majd minden rendbe jön.

Ti mit tennétek az én helyemben? Meg lehet bocsátani annak, aki ilyen könnyen feladja a közös életet?