„Késői ajándék vagy átok?” – Egy anya vallomása a későn született, elkényeztetett fiáról
– Bence, elég volt! – kiáltottam rá, miközben a tányér csörömpölve landolt a padlón. A fiam, a szemem fénye, most éppen dühösen toporzékolt a nappali közepén, mert nem vettem meg neki azt az új telefont, amit a barátai már mind megkaptak.
– Utállak! – vágta hozzám, és kiszaladt a szobájába.
Ott álltam, remegő kézzel, könnyekkel a szememben. 38 évesen lettem anya. Tizenhárom évig próbálkoztunk Zolival, mindenféle orvosi beavatkozáson átestünk, imádkoztunk, sírtunk, veszekedtünk. Amikor végre megérkezett Bence, azt hittem, minden problémánk megoldódik. De most úgy érzem, csak újabbakat kaptunk helyettük.
Az első években minden pillanatot ünnepeltünk. Minden mosolyát, minden első lépését. Anyám gyakran mondta: „Ne kényeztesd el ennyire, Anna! Egy gyereknek határok kellenek.” De én csak nevettem rajta. Hogy lehetne túl sok szeretetet adni egy olyan gyermeknek, akire ennyit vártunk?
Mostanra viszont Bence tizenkét éves lett, és egyre inkább érzem: valamit nagyon elrontottam. Minden kívánságát teljesítettük. Ha nem kapta meg az új focicipőt, sírt. Ha nem volt elég csoki otthon, hisztizett. És én mindig engedtem. Zoli néha próbált szigorúbb lenni vele.
– Anna, ezt így nem lehet! – mondta egyik este fáradtan. – Nem lesz ebből a gyerekből semmi, ha mindent megkap.
– De hát érted, mennyit vártunk rá? – válaszoltam könnyes szemmel.
– Pont ezért kellene jobban figyelnünk! – csattant fel Zoli. – Nem akarom, hogy egy önző felnőtt legyen belőle.
A veszekedéseink egyre gyakoribbak lettek. Bence mindent meghallott, és ügyesen kihasználta a helyzetet. Ha tőlem nem kapott valamit, Zolihoz ment panaszkodni. Ha Zoli nemet mondott, hozzám bújt oda sírva.
A családi ebédeken anyám már csak fejcsóválva nézte az unokáját.
– Anna, ez a fiú nem tisztel téged – mondta egyszer halkan. – Nem jó irányba halad ez így.
De én csak legyintettem. Aztán jött az az este, amikor Bence hazahozta az ellenőrzőjét: két egyes és egy intő.
– Nem érdekel az iskola! – kiabálta. – Úgyis mindent megkapok!
Akkor először éreztem igazán: elveszítettem őt. Aznap este Zolival órákig ültünk csendben a konyhában.
– Mit rontottunk el? – kérdeztem halkan.
– Mindent túl könnyen adtunk neki – sóhajtott Zoli. – Nem tanítottuk meg küzdeni semmiért.
Másnap reggel elhatároztam: változtatni fogok. Amikor Bence újabb játékot kért, nemet mondtam.
– Miért vagy ilyen gonosz? – kérdezte sértetten.
– Mert szeretlek – válaszoltam remegő hangon. – És mert azt akarom, hogy megtanuld: az életben semmi sem jár csak úgy.
Napokig tartott a haragja. Nem szólt hozzám, csak morogva evett az asztalnál. Zoli támogatta a döntésemet, de láttam rajta is a bizonytalanságot.
Egyik este Bence odajött hozzám.
– Anya… tényleg nem szeretsz már? – kérdezte halkan.
A szívem majd megszakadt.
– Dehogynem! Azért mondok néha nemet, mert szeretlek. Mert azt akarom, hogy boldog és erős legyél.
Bence csak nézett rám nagy szemekkel. Nem tudom, mennyit értett meg belőle akkor. De valami mintha megváltozott volna benne.
Azóta próbálok következetesebb lenni. Nem mindig sikerül. Néha még most is elgyengülök, amikor látom a csalódottságot az arcán. De tudom: ha most nem húzom meg a határokat, később még nagyobb baj lesz.
Sokszor gondolkozom azon: vajon lehet-e egyetlen gyereket nem elkényeztetni, ha az ember szíve minden vágya teljesült benne? Vagy ez egy örök körforgás? Ti mit gondoltok erről? Vajon még visszafordítható mindaz, amit elrontottam?