„Nem akarom többé zongorázni!” – Egy nagymama vallomása a családi vakfoltokról
– Nem akarom többé zongorázni! – Lili hangja remegett, ahogy a konyhaasztalnál ültünk. A kis keze ökölbe szorult, a szeme könnyes volt. A szívem összeszorult, ahogy ránéztem. Tudtam, hogy ezt nem nekem kellett volna mondania, hanem az anyjának, Katalinnak. De Lili hozzám menekült, mert én vagyok az egyetlen, aki meghallja a csendes tiltakozását.
Katalin már megint későn ért haza a munkából. Az ajtó becsapódott, a cipője koppant a parkettán. – Lili, készülj! Mindjárt indulunk zongorára! – kiáltotta be a nappaliba anélkül, hogy körülnézett volna. Lili rám nézett, mintha azt kérdezné: „Ugye nem kell mennem?”
Aznap este, miután Katalin elvitte Lilit az órára, egyedül maradtam a lakásban. A régi családi fényképeket nézegettem. Katalin is zongorázott gyerekként. Akkoriban is voltak vitáink: ő utálta a gyakorlást, én viszont hittem benne, hogy a zene majd kitartásra neveli. Most látom csak igazán: talán akkor sem hallottam meg az ő valódi vágyait.
Másnap reggel Lili csendben reggelizett. A kanalát forgatta a kakaóban. – Mama, ha azt mondom anyának, hogy nem akarok menni, nagyon mérges lesz? – kérdezte halkan.
– Nem tudom, kicsim – sóhajtottam. – De tudod, hogy mindig kiállok melletted.
Katalin aznap este fáradtan rogyott le mellénk. – Miért vagy ilyen szótlan, Lili? – kérdezte ingerülten.
– Csak fáradt vagyok – motyogta Lili.
– Fáradt? Egy gyereknek nem szabadna ennyire fáradtnak lennie! – csattant fel Katalin. – A zongora fontos! Fejleszti az agyadat, kitartásra tanít! Én is végigcsináltam, és nézd meg, hová jutottam!
Nem bírtam tovább hallgatni. – Katalin, lehet, hogy Lili nem akar zongorázni – mondtam óvatosan.
A lányom rám villantotta a szemét. – Mama, ne kezdjük ezt újra! Te mindig mindent megengedsz neki! Ha minden gyereknek mindent megengednének, senki sem tanulna meg semmit!
– De ha boldogtalan… – próbáltam érvelni.
– Nem boldogtalan! Csak lusta! – vágta rá Katalin.
Aznap este Lili sírva aludt el mellettem. Simogattam a haját, és közben azon gondolkodtam: vajon én is ilyen vak voltam annak idején? Vajon mennyit ártunk a gyerekeinknek azzal, hogy a saját álmainkat akarjuk rájuk erőltetni?
A következő héten Lili egyre rosszabbul játszott a zongoraórán. A tanárnő, Márta néni félrehívott minket.
– Katalin, beszélhetnénk? – kérdezte halkan.
Katalin idegesen bólintott.
– Úgy látom, Lili mostanában nem lelkesedik a zenéért. Talán érdemes lenne egy kis szünetet tartani? – javasolta Márta néni.
Katalin arca elvörösödött. – Nem! Az én lányom nem adja fel ilyen könnyen! Majd összeszedi magát!
Hazafelé csendben ültünk az autóban. Lili az ablakon bámult kifelé.
Otthon Katalin rám förmedt: – Te beszéltél Mártával? Te tömted tele a fejét ezzel a butasággal?
– Nem! Csak aggódom Liliért…
– Elég volt! Ez az én lányom! Majd én tudom, mi jó neki!
Aznap este Lili odabújt hozzám. – Mama, miért nem hallgat rám anya?
Nem tudtam mit mondani. Csak öleltem őt.
A következő napokban Lili egyre többet panaszkodott fejfájásra és hasfájásra. Az iskolában is visszahúzódóbb lett. Egyik nap az osztályfőnöke felhívott: – Lili mostanában nagyon szomorúnak tűnik. Történt valami otthon?
Akkor döntöttem el: beszélnem kell Katalinnal komolyan.
Este leültettem őt egy teára.
– Katalin, kérlek… Nézd meg Lilit! Nem látod, mennyire szenved?
Katalin először csak legyintett. De amikor elmondtam neki az osztályfőnök szavait és Márta néni véleményét is hozzátettem, végre elbizonytalanodott.
– De hát én csak jót akarok neki… Én sosem kaptam meg azt a támogatást… Mindig azt éreztem, hogy nem vagyok elég jó…
– Pont ezért kellene most meghallgatnod őt – mondtam halkan.
Másnap reggel Katalin leült Lili mellé.
– Kicsim… Ha tényleg nem akarsz zongorázni tovább… akkor abbahagyhatod – mondta remegő hangon.
Lili arca felragyogott. Átölelte az anyját.
Azóta Lili új hobbikat próbál ki: rajzolni kezdett és táncra jár. Katalin pedig lassan megtanulja elengedni a saját álmait.
Néha mégis elgondolkodom: vajon hány családban ismétlődik meg ugyanez? Hány gyerek sírja álomba magát azért, mert nem hallják meg őt igazán? Vajon mi felnőttek tényleg tudjuk, mi jó nekik – vagy csak magunkat akarjuk látni bennük?