Apám árnyékában: Egy fiú vallomása a tökéletesség terhéről

– Már megint elrontottad, Máté! – apám hangja visszhangzott a fejembe, ahogy a focilabda a kerítésen túlra gurult. Tizenhárom éves voltam, és minden mozdulatomat figyelte. – Ha így folytatod, sosem lesz belőled semmi! – kiáltotta, miközben a szomszédok kíváncsian lesték a jelenetet a kerítés mögül.

Azt hiszem, már akkor tudtam, hogy sosem leszek elég jó neki. Anyám három éve költözött el, de azóta is minden nap hiányzott. Apám szerint ő miattam ment el. Néha azt gondolom, igaza van. Máskor meg úgy érzem, csak ürügy voltam egy rossz házasságban.

A családunk mindig is furcsa volt. Apám, Gábor, keménykezű ember, aki szerint a férfiak nem sírnak, és a gyengeség bűn. Anyám, Zsuzsa, csendes és törékeny, aki mindig próbált békét teremteni kettőnk között. De amikor elment, minden megváltozott. Apám rám zúdította minden csalódását és álmát. Azt akarta, hogy focista legyek – ő maga is az volt fiatalon –, de egy sérülés miatt fel kellett adnia az álmait. Most rajtam akarta beteljesíteni mindazt, amit ő nem tudott.

– Máté, gyere be! – szólt rám egy este, amikor már sötétedett. – Holnap edzés van, ne felejtsd el! És ne hozz szégyent rám!

Az edzések rémálommá váltak. Nem szerettem focizni, de apám minden alkalommal ott állt a pálya szélén, karba tett kézzel figyelt. Ha hibáztam, a tekintete mindent elárult: csalódás, harag, néha undor. Az öltözőben a többiek csúfoltak: „Na mi van, Máté? Megint apuci nem volt elégedett?”

Egyik este, amikor hazaértem az edzésről, apám az asztalnál ült egy üveg borral. – Tudod, miért ment el anyád? – kérdezte hirtelen.

– Nem – feleltem halkan.

– Mert nem bírt téged. Mindig csak sírtál, nyafogtál. Egy igazi férfi nem ilyen! – mondta keményen.

A szavak úgy vágtak belém, mintha pofon ütöttek volna. Aznap este sírva aludtam el. Vajon tényleg miattam ment el anyám? Vagy csak apám akarja ezt elhitetni velem?

Az iskolában sem volt könnyebb. A tanáraim szerint jó tanuló voltam, de apámnak ez sem számított. – A jegyek nem érnek semmit! A pályán kell bizonyítani! – mondogatta újra meg újra.

Tizenhat évesen egyre nehezebben viseltem az otthoni légkört. Egyik nap összeszedtem a bátorságomat és felhívtam anyámat. – Anya, találkozhatnánk? – kérdeztem remegő hangon.

– Persze, Máté – felelte halkan. – Már nagyon vártam ezt a pillanatot.

A találkozás furcsa volt. Anyám karjaiban újra gyereknek éreztem magam. – Miért mentél el? – kérdeztem tőle könnyes szemmel.

– Nem miattad mentem el – suttogta. – Apád mellett nem tudtam önmagam lenni. De téged mindig szeretni foglak.

Hazafelé menet azon gondolkodtam: lehet, hogy mégsem én vagyok a hibás? Lehet, hogy apám csak rám vetíti a saját fájdalmát?

Aznap este apám részegen várt otthon. – Hol voltál? – kérdezte dühösen.

– Anyával találkoztam – feleltem őszintén.

– Ne merj vele beszélni! Ő tönkretette az életünket! – ordította.

– Nem ő tette tönkre… és nem is én! – kiáltottam vissza először életemben.

A csend dermesztő volt. Apám arca elsápadt, majd lassan leült az asztalhoz. Én pedig felrohantam a szobámba és becsaptam az ajtót.

Ettől a naptól kezdve valami megváltozott bennem. Már nem akartam megfelelni neki. Elkezdtem rajzolni, titokban jelentkeztem egy művészeti szakkörre az iskolában. Ott végre önmagam lehettem: senki sem várta el tőlem, hogy tökéletes legyek.

Apám persze hamar rájött. Egyik este megtalálta a rajzaimat.

– Mi ez a hülyeség? – kérdezte gúnyosan.

– Ez vagyok én – feleltem halkan.

– Te focista vagy! Nem valami festő bohóc!

– Nem vagyok focista! Soha nem is voltam az! – tört ki belőlem a düh és a fájdalom.

Apám csak nézett rám hosszú másodpercekig. Aztán szó nélkül kiment a szobából.

Az érettségi után végleg eldöntöttem: elköltözöm otthonról. Felvettek egy budapesti művészeti egyetemre. Apám nem jött el a ballagásomra sem.

Most huszonhárom éves vagyok. Néha még mindig hallom apám hangját a fejemben: „Soha nem leszel elég jó!” De már tudom: nem kell mások álmát élnem ahhoz, hogy boldog legyek.

Vajon hányan élünk még mindig valaki más elvárásai szerint? Meddig lehet bírni ezt a terhet anélkül, hogy elveszítenénk önmagunkat?