Mit mond a család, ha megtudják, hogy a saját születésnapomon elutazom? – Egy magyar tanárnő lázadása a családi elvárások ellen
– Mit fog szólni a család, ha megtudják, hogy a saját születésnapodon elmész itthonról? – kérdezte Zoltán, a férjem, miközben a konyhaasztalnál ültem, és a telefonomon szállást kerestem.
A hangja egyszerre volt gúnyos és aggódó. Felnéztem rá. – Zoltán, most komolyan? Tényleg az érdekel, mit mond majd a család? – kérdeztem vissza fáradtan. – Igen, mert tudod jól, hogy anyám már két hete kérdezgeti, milyen tortát sütsz idén, és hogy lesz-e megint az a töltött csirke. Megint mindenki nálunk akar ünnepelni. – A hangjában ott bujkált a megszokott lemondás.
– Nem lesz semmilyen ünnepség. Nem főzök, nem sütök, nem terítek meg húsz embernek. Idén magamnak adom ezt a napot – jelentettem ki határozottan.
Zoltán csak nézett rám. – És ezt hogy gondolod? Hová mennél? – kérdezte végül.
– Akárhová. Egy panzióba Egerbe vagy Szentendrére. Egyedül akarok lenni. Olvasni, sétálni, aludni. Nem akarok egész nap a konyhában állni és mosolyogni azokra, akik csak enni jönnek hozzánk – mondtam ki végre azt, amit már évek óta éreztem.
A férjem csak sóhajtott. – És mit mondunk majd anyámnak? Megint megsértődik. Tudod, milyen lesz…
– Nem érdekel. Elég volt abból, hogy mindig mindenki rám pakolja a családi ünnepeket. Az én születésnapom is csak egy újabb alkalom nekik arra, hogy kiszolgáljam őket. Most először magamra gondolok.
Zoltán nem válaszolt. Láttam rajta, hogy nem érti. Talán sosem fogja megérteni.
Anyósom, Ilona néni már másnap hívott. – Szia drágám! Ugye idén is lesz az a finom franciasaláta? Meg a mákosguba? Már nagyon várjuk! – csacsogta a telefonba.
– Ilona néni, idén nem lesz ünnepség nálunk. Elutazom pár napra – mondtam ki halkan, de határozottan.
– Hogyhogy nem lesz? Hát akkor hol ünnepeljük meg az ötvenediket? Az egész család készül! – hallottam a hangjában a sértettséget.
– Idén magamnak szeretnék örömet szerezni. Sokat dolgozom, fáradt vagyok. Szeretnék egyedül lenni.
– Hát ilyen önző dolgot még nem hallottam! – csattant fel Ilona néni. – Mi lesz velünk? Hát nem számítunk?
– Most nem – feleltem csendesen.
Letette a telefont. Tudtam, hogy ezzel még nincs vége.
A munkahelyemen is mindenki csak csóválta a fejét. A tanáriban Marika néni odasúgta: – Te aztán bátor vagy! Én sose merném ezt megtenni az én családommal…
– De hát miért ne lehetne egyszer magunkat előtérbe helyezni? – kérdeztem vissza. – Mindig csak másoknak élünk?
– Ez Magyarország, drágám. Itt az asszony dolga összetartani a családot! – nevetett fel keserűen.
Hazafelé menet azon gondolkodtam: tényleg ennyire természetes lenne az önfeláldozás? Hogy mindenki más fontosabb nálunk?
Otthon Zoltán már várt rám. – Anyám egész nap engem hívogatott. Azt mondta, szégyent hozol a családra ezzel az egésszel.
– És te mit mondtál neki?
– Hogy ez a te döntésed… De tudod jól, hogy ebből nagy balhé lesz.
– Akkor legyen! Elegem van abból, hogy mindig mindenkinek meg kell felelnem! – kiabáltam rá hirtelen.
A gyerekeink, Anna és Gergő már régóta külön élnek. Ők támogattak: „Anya, végre! Menj csak! Mi is ezt tennénk!” – írta Anna üzenetben.
Ez adott erőt.
A születésnapom előtti este Zoltán szó nélkül vitte ki a bőröndömet az autóhoz. Az utolsó pillanatban még odasúgta: – Remélem, tudod mit csinálsz…
A vonaton ülve végre fellélegeztem. Néztem ki az ablakon: Budapest fényei lassan eltűntek mögöttem. Először éreztem azt évek óta, hogy szabad vagyok.
A panzióban csend volt és nyugalom. A reggelit nem nekem kellett elkészíteni senkinek. Senki nem szólt hozzám egész nap. Olvastam egy régi kedvenc könyvemet (Szabó Magda: Az ajtó), sétáltam a Duna-parton és csak magamra figyeltem.
Közben persze özönlöttek az üzenetek: Ilona néni húszszor hívott, Zoltán is írt: „Anyám sírva fakadt.” A testvérem is rám írt: „Nem gondolod túlzásnak ezt?” De én most először nem válaszoltam senkinek.
Az utolsó este egy pohár borral ültem ki a teraszra. Hallgattam a tücsköket és arra gondoltam: miért olyan bűn Magyarországon egy nőnek önmagát választani? Miért kell mindig mindent feladni másokért?
Hazatérve Zoltán némán fogadott. Ilona néni persze megsértődött: „Majd meglátjuk, ki főzi jövőre a töltött káposztát!” – mondta gúnyosan.
De én már tudtam: ha kell, jövőre is elutazom.
Most először érzem azt, hogy nem vagyok áldozat. Hogy lehet nemet mondani akkor is, ha mindenki rosszallóan néz rád.
Ti mit gondoltok? Tényleg önzés az, ha egy nő végre magára gondol? Vagy csak ideje lenne végre megtanulni nemet mondani?