„Miért nem veszed fel a telefont, Lilla?” – Egy anya vallomása a csendről

„Miért nem veszed fel a telefont, Lilla? Legalább egy üzenetet küldj, hogy minden rendben van!” – suttogtam a sötét konyhában, miközben már harmadszor hívtam aznap. A telefonom kijelzője makacsul világított: „Nincs válasz.” Az asztalon kihűlt tea mellett ültem, és minden perc egyre nehezebb lett. A válásom óta Lilla volt az egyetlen biztos pont az életemben. Most mégis úgy éreztem, mintha valami végleg eltört volna közöttünk.

Azt hittem, ismerem őt. Hogy mindent tudok róla: mit szeret reggelizni, melyik könyvet olvassa éppen, hogyan mosolyog, amikor valami igazán boldoggá teszi. De amikor először nem vette fel a telefont, csak legyintettem: biztos elfoglalt, talán túlórázik a könyvtárban, vagy elaludt egy sorozat mellett. Aztán jött a második nap. És a harmadik. A csend egyre hangosabb lett.

A válás után mindent megtettem, hogy ne érezze magát egyedül. Vagy legalábbis azt hittem. Az apja, Gábor, új családot alapított, és Lilla egyre ritkábban jött haza hétvégente. „Anya, most nem érek rá, tanulnom kell” – mondta gyakran. Én pedig hagytam. Hagytam, mert azt gondoltam, így lesz neki könnyebb. De most, hogy már felnőtt nő lett belőle, rájöttem: talán pont akkor kellett volna jobban ragaszkodnom hozzá.

Egy hét telt el. Végül elmentem hozzá. A lakása előtt állva remegő kézzel nyomtam meg a csengőt. Semmi. Az ajtó mögül csak halk zene szűrődött ki. Már majdnem feladtam, amikor végre kinyílt az ajtó.

– Anya… – mondta halkan Lilla, és a hangjában fáradtság volt és valami más is: távolság.

– Miért nem hívtál vissza? Megijedtem! – fakadtam ki.

– Nem tudtam mit mondani – felelte, és elfordította a tekintetét.

Bementem utána. A lakásban minden olyan volt, mint régen: könyvek szanaszét, egy bögre félig üresen az asztalon, a kanapén egy pokróc. De valahogy minden idegennek tűnt.

– Lilla… történt valami? – kérdeztem óvatosan.

– Semmi különös. Csak… fáradt vagyok – mondta halkan.

Leültem mellé a kanapéra. Hosszú percekig csak ültünk egymás mellett némán. Aztán egyszer csak megszólalt:

– Tudod, anya… mindig azt hitted, hogy én vagyok a támaszod. De én… én sokszor éreztem magam egyedül melletted is.

Mintha gyomorszájon vágtak volna.

– Ezt hogy érted? Mindig próbáltam ott lenni neked! – tiltakoztam.

– Igen… de mindig csak akkor kerestél igazán, amikor neked volt szükséged rám. Amikor sírtál apu miatt… vagy amikor összevesztél valakivel a munkahelyeden… Én meg csak hallgattam. És közben azt éreztem: nekem nincs helyem ebben az egészben.

Nem tudtam mit mondani. Csak ültem ott, és próbáltam visszaemlékezni minden egyes estére, amikor Lilla ott ült velem a konyhában, és én csak beszéltem-beszéltem… de vajon hallgattam-e őt valaha igazán?

– Sajnálom – suttogtam végül.

– Tudom – felelte csendesen. – De most már késő.

A szívem összeszorult. Késő? Tényleg így van? Lehet még esélyünk?

Aznap este hazafelé menet végig sírtam az autóban. Próbáltam visszapörgetni az éveket: mikor veszítettem el őt? Mikor lett belőle idegen? Vajon tényleg csak magammal voltam elfoglalva? Miért nem vettem észre korábban?

A következő hetekben újra és újra próbálkoztam. Üzeneteket írtam neki: „Szeretlek.” „Hiányzol.” „Mesélj magadról!” Néha válaszolt egy-egy szóval: „Köszi.” „Majd hívlak.” De már nem volt benne melegség.

Egy este váratlanul felhívott.

– Anya… beszélhetünk?

– Persze! – mondtam izgatottan.

– Nem akarok haragudni rád… csak idő kell. Meg kell tanulnom magamat is szeretni. Nem akarok mindig csak mások problémáit cipelni.

– Megértelek – mondtam könnyes szemmel. – De ha egyszer úgy érzed… én itt leszek.

Azóta is várok. Néha találkozunk egy kávéra vagy sétálunk a Margitszigeten, de már nem olyan, mint régen. Talán sosem lesz olyan. Talán most tanulom meg először igazán: milyen nehéz elengedni valakit úgy, hogy közben mégis reménykedem benne, egyszer visszatalál hozzám.

Vajon hány szülő érzi ugyanezt? Hányan gondolják azt, hogy mindent jól csináltak – aztán egyszer csak rájönnek: valahol útközben elveszítették a legfontosabbat? Ti mit tennétek a helyemben?