„Az én fiam nem lesz háztartásbeli!” – Egy családi délután, ami mindent megváltoztatott

– Az én fiam nem lesz háztartásbeli! – csattant fel Katalin, miközben még le sem tette a kabátját. A teáskanna gőze megült a levegőben, de a szoba hirtelen jéghideggé vált. Gábor, a férjem, csak némán nézett rám, mintha azt várná, hogy majd én oldom meg ezt az egészet.

– Szia, Katalin – próbáltam nyugodtan köszönni, de a hangom remegett. – Örülök, hogy eljöttél.

Katalin végigmért, majd leült az asztalhoz. Az arca kemény volt, mint a márvány. – Nem ezért neveltem fel a fiamat. Hogy itthon főzzön, mosson, miközben te dolgozol! Ez nem normális!

Gábor végre megszólalt: – Anya, ez közös döntés volt. Aranka többet keres, és én most szívesen maradok itthon a gyerekekkel.

Anyósom csak legyintett. – Ez szégyen! Mit szólnak majd a rokonok? A szomszédok? Hogy néz ez ki?

A kezem ökölbe szorult az asztal alatt. Már hónapok óta küzdöttünk ezzel a témával. Amióta előléptettek a cégnél, Gáborral megbeszéltük: ő marad otthon a két kisfiunkkal, míg én dolgozom. Őszintén boldog voltam ettől a felállástól – egészen mostanáig.

– Katalin néni – próbáltam higgadtan –, ma már sok családnál így működik. Gábor remekül helytáll itthon, és én is szeretek dolgozni.

– Ez nem magyar szokás! – vágott közbe. – Az asszony dolga a háztartás! A férfi dolga eltartani a családot!

Gábor sóhajtott. – Anya, kérlek…

De Katalin nem hagyta abba. – A múlt héten is hallottam a boltban, hogy valaki azt mondta: „Láttam Gábort babakocsival! Mi lett vele?” Hát ezt akarjátok? Hogy mindenki rajtatok nevessen?

A gyerekek ekkor futottak be a nappaliba. Dani, a nagyobbik fiam, odabújt Gáborhoz. – Apa, játszol velem?

Katalin szeme összeszűkült. – Látod? Már most is csak hozzád ragaszkodik! Mi lesz ebből? Egy rendes férfi példát mutat!

Éreztem, ahogy elönt a düh és a tehetetlenség. Hányszor hallottam már ezt gyerekkoromban is? Hogy „egy nőnek ott a helye”, „egy férfi nem mosogat”. De miért kellene ugyanazokat a hibákat elkövetni?

– Katalin néni, mi szeretjük egymást és támogatjuk egymást. Nem számít, ki főz vagy ki keres pénzt. Az számít, hogy boldogok vagyunk.

– Boldogok? – nevetett fel gúnyosan. – Majd meglátjuk pár év múlva! Ha Gábor már nem talál munkát, mert mindenki csak háztartásbelinek tartja! Ha te meg belefáradsz ebbe az egészbe!

Gábor felállt. – Anya, elég volt! Ha nem tudod elfogadni a döntésünket, akkor…

Katalin felpattant. – Akkor mi? Kitagadod anyádat? Ezért szültelek?

A gyerekek ijedten néztek ránk. Próbáltam nyugodt maradni.

– Senki nem tagad ki senkit – mondtam halkan –, de kérlek, ne bánts minket azért, mert másképp élünk.

Katalin csak legyintett újra, majd szó nélkül kiviharzott az ajtón.

A csend nyomasztó volt utána. Gábor leült mellém és megfogta a kezem.

– Sajnálom…

– Nem kell bocsánatot kérned – suttogtam. – Én is félek néha… De együtt erősebbek vagyunk.

Aznap este sokáig nem tudtam elaludni. Vajon tényleg hibázunk? Vajon tényleg nevetségessé válunk mások szemében? Vagy csak bátorság kell ahhoz, hogy kitartsunk egymás mellett?

Ti mit gondoltok? Tényleg ennyire fontosak a régi szerepek? Vagy lehet másképp is boldognak lenni Magyarországon?