Nem adom fel: Egy élet, amit nem akarok leélni

– Bence! Segítenél behozni a szatyrokat? – kiáltottam el magam, miközben a kulcsot próbáltam beilleszteni a zárba, egyik kezemben két nehéz szatyorral, másikban a táskámmal. Semmi válasz. Csak a tévé tompa zaja szűrődött ki a nappaliból. Egy pillanatra megálltam az előszobában, mélyet sóhajtottam, és éreztem, ahogy az egész nap súlya rám nehezedik.

A munkahelyemen ma is ugyanaz a monotonitás fogadott: papírok, jelentések, egy főnök, aki sosem elégedett, és kollégák, akik már rég feladták az álmaikat. Én is így fogok járni? – futott át az agyamon, miközben a hűtőbe pakoltam a tejfölt és a párizsit. Bence még mindig nem jött ki. A konyhapultnak dőltem, és néztem a kezemet: remegett. Vajon hány évig bírom még ezt?

Anyám hangja csengett a fejemben: „Kislányom, örülj, hogy van munkád! Manapság mindenki örülne egy biztos állásnak.” De én nem örültem. Sőt, minden reggel gyomorgörccsel ébredtem, és már az is megfordult a fejemben, hogy inkább betegszabadságra mennék csak azért, hogy ne kelljen bemennem.

Este vacsora közben próbáltam beszélgetést kezdeményezni:
– Bence, te szereted a munkádat?
– Hát… – vonta meg a vállát – Nem rossz. Legalább fizetnek érte. Miért kérdezed?
– Csak… néha úgy érzem, mintha egy mókuskerékben futnék. Nem tudom, meddig bírom még ezt.
– Ne hisztizz már, Kriszta! Mindenki dolgozik. Ez az élet rendje – legyintett.

A szavak úgy vágtak belém, mint egy kés. Mindenki dolgozik… De vajon mindenki boldog is? Vagy csak beletörődünk abba, amit az élet dob?

Aznap éjjel alig aludtam. Forgolódtam az ágyban, hallgattam Bence egyenletes légzését. Eszembe jutottak a régi álmaim: tanítani akartam. Gyerekekkel foglalkozni, átadni nekik valamit abból, amit én kaptam az iskolában. De apám mindig azt mondta: „Tanár? Abból nem lehet megélni! Menj inkább egy bankba vagy hivatalba!” Így lettem ügyintéző egy önkormányzatnál.

Másnap reggel korábban keltem. A tükörbe néztem: sápadt arc, karikás szemek. Ez lennék én? Hol van az a lány, aki hitt magában?

A munkahelyen egy újabb unalmas értekezlet várt rám. A főnököm, Sándor bácsi – ahogy mindenki hívta – ismét kiosztott egy rakás papírmunkát.
– Krisztina, ezt ma délutánra kérem! És ne felejtsd el leellenőrizni az adatokat!
– Igenis – feleltem halkan.

Ebédszünetben kimentem a parkba. Leültem egy padra és elővettem a telefonomat. Rákerestem: „tanítói állás Budapest”. Meglepően sok találat jött fel. Egy pillanatra eljátszottam a gondolattal: mi lenne, ha most felmondanék?

Hazafelé menet felhívtam Évát, a legjobb barátnőmet.
– Évi, szerinted hülyeség lenne otthagyni a biztos állást?
– Kriszta! Ha boldogtalan vagy, mi értelme? Nézd meg engem: háromszor váltottam munkahelyet az elmúlt öt évben. Most végre azt csinálom, amit szeretek.
– De mi lesz Bencével? Anyáék is kiakadnának…
– Ez a te életed! Nem élheted mások elvárásai szerint.

Este vacsora után összeszedtem minden bátorságomat.
– Bence, beszélnünk kell.
– Mi van már megint?
– Fel akarok mondani. Nem bírom tovább ezt a munkát.
– Megőrültél? Hogy fogjuk fizetni a lakáshitelt? És ha nem találsz másikat?
– Találok! Tanítani akarok. Mindig is ezt akartam.
– Ez most komoly? – nézett rám döbbenten.

A következő napokban feszültség költözött közénk. Bence alig szólt hozzám. Anyám is csak sóhajtozott a telefonban:
– Krisztina, gondold át jól! Az élet nem kívánságműsor.

De én már döntöttem. Egy hét múlva letettem Sándor bácsi asztalára a felmondásomat.
– Biztos vagy ebben? – kérdezte csendesen.
– Igen – feleltem határozottan.

Az első hetek nehezek voltak. Bence még mindig haragudott rám. Anyám minden nap hívott aggódva. De amikor végre felvettek egy kis általános iskolába tanítónak Óbudán, éreztem: most először vagyok igazán önmagam.

Az első tanítási napon izgatottan léptem be az osztályterembe. Huszonöt kíváncsi szempár szegeződött rám.
– Jó reggelt kívánok! Én vagyok Krisztina néni – mondtam mosolyogva.

Azóta eltelt fél év. Bence végül elfogadta a döntésemet; talán már büszke is rám egy kicsit. Anyám is megenyhült. És én? Végre boldog vagyok.

De vajon hányan élnek még mindig úgy, hogy minden napjukat gyomorgörccsel kezdik? Hányan mernek lépni? Ti mit tennétek az én helyemben?