Tizenhárom év Kanadában – Hazatérés után széthulló család

– Nem igazságos, anya! – kiabálta Zoltán, miközben a nappali asztalánál állt, ökölbe szorított kézzel. – Te mindig is Gergőt szeretted jobban! Miért neki adnád a házat?

A szívem összeszorult. Tizenhárom évig dolgoztam Kanadában, hogy a fiaimnak könnyebb legyen, de most, hogy végre hazajöttem, úgy érzem, minden, amit felépítettem, darabokra hullik. A két fiam, Zoltán és Gergő, egymás torkának estek az örökség miatt. A férjem, Laci, már rég meghalt – egyedül én maradtam, hogy rendet tegyek közöttük.

Amikor 2007-ben elmentem, Zoltán épp leérettségizett, Gergő pedig még csak tizenöt volt. Akkoriban a mi kis alföldi városunkban mindenki arról beszélt, hogy külföldön mennyivel többet lehet keresni. Az asszonyok sírtak a buszmegállóban, amikor a férjeik vagy gyerekeik elindultak Londonba vagy Bécsbe. Én is sírtam, amikor felszálltam a repülőre Budapesten. Azt mondtam magamnak: csak pár év lesz, aztán visszajövök.

De az évek teltek. Először takarítottam egy torontói szállodában, majd egy magyar étteremben mosogattam. Minden fillért hazaküldtem. Zoltánnak vettem egy használt Suzukit, Gergőnek laptopot az egyetemhez. A házat is felújítottam: új tető, műanyag ablakok, gázkazán. Azt hittem, ha mindent megadok nekik, boldogok lesznek.

A telefonbeszélgetések egyre rövidebbek lettek. Zoltán gyorsan megnősült – a felesége, Timi, sosem kedvelt engem igazán. Gergő Budapestre költözött tanulni, ritkán jött haza. Én pedig egyre magányosabb lettem Kanadában.

Amikor végül hazajöttem 2020-ban, a ház üres volt. Zoltánék már rég Timi lakásában éltek, Gergőnek pedig nem volt kedve visszaköltözni vidékre. Az első karácsonyt együtt töltöttük ugyan, de már akkor éreztem a feszültséget.

Most itt ülök a nappaliban, két felnőtt férfi vitatkozik felettem.

– Én tartottam rendben a házat! – vág vissza Gergő. – Zoli soha nem jött segíteni semmiben! Amikor anya Kanadában volt, én festettem ki a szobákat!

– De én vagyok az idősebb! – kiáltja Zoltán. – Nekem járna az első választás! És különben is: te már Budapesten élsz!

– Elég! – csattanok fel végül. A hangom remeg, de próbálom összeszedni magam. – Ez nem erről szól! Az egész életemet arra tettem fel, hogy nektek jobb legyen. Most meg egymást marcangoljátok egy ház miatt?

Zoltán dühösen elfordul. Gergő lehajtja a fejét.

– Anya… – kezdi halkan –, te sosem voltál itt igazán.

Ez úgy üt szíven, mintha pofon vágtak volna.

– Mindig csak dolgoztál… mindig csak pénzt küldtél… De amikor szükségünk lett volna rád…

Nem tudok mit mondani. Hát ezért mentem el? Hogy most azt halljam: nem voltam elég jó anya?

Aznap este egyedül ülök a konyhában. Nézem a régi családi fotókat: Laci mosolyog rajtuk, a fiúk még kisgyerekek. Akkoriban minden egyszerűbb volt. Most meg csak az örökség maradt – és a harag.

Másnap reggel Zoltán bejön hozzám.

– Anya… ne haragudj a tegnapiért… Csak… félek, hogy elveszítek mindent.

– Nem a ház számít, fiam – mondom halkan –, hanem ti ketten egymásnak.

Gergő is megjelenik az ajtóban.

– Én sem akarok veszekedni… De úgy érzem, mindig háttérbe szorultam.

Sírni kezdek. Mindketten leülnek mellém. Hosszú percekig csak ülünk csendben.

Végül megszólalok:

– Talán hibáztam… Talán rosszul döntöttem akkor régen… De most itt vagyok. És szeretném, ha ti is itt lennétek – egymásnak.

Nem tudom, sikerül-e kibékíteni őket. Nem tudom, helyre lehet-e hozni mindazt, amit az idő és a távolság elvett tőlünk.

De azt kérdezem magamtól – és tőletek is: Vajon tényleg megéri feláldozni mindent az anyagi biztonságért? Vagy inkább az együtt töltött idő számít igazán? Ti mit gondoltok erről?