Amikor a fiam elengedte a biztosat – és én is megtanultam bátornak lenni

– Anya, eldöntöttem. Felmondok a bankban. – Gábor hangja remegett, de a tekintete szilárd volt. A konyhaasztalnál ültem, kezemben a reggeli kávéval, és hirtelen úgy éreztem, mintha valaki kirántotta volna alólam a széket.

– Megőrültél? – csúszott ki a számon, mielőtt átgondolhattam volna. – Hány évig dolgoztál azért, hogy most mindent kidobj az ablakon? A lakásod, a fizetésed, a biztos jövőd… És most csak úgy… elengeded?

Gábor lehajtotta a fejét. – Nem vagyok boldog, anya. Minden nap ugyanaz. Számok, papírok, üres mosolyok. Én… én fotózni akarok. Mindig is ezt akartam.

A szívem összeszorult. Eszembe jutottak a saját fiatalkori álmaim: az irodalom, az utazás, a festés. Mindig azt mondtam magamnak, hogy majd egyszer lesz időm rájuk. De sosem lett. Mindig volt valami fontosabb: a család, a számlák, az elvárások.

– Gábor, ez nem így működik! Az élet nem kívánságműsor! – próbáltam visszanyerni az önuralmam. – Mi lesz, ha nem sikerül? Mi lesz, ha megbánod?

– Akkor legalább megpróbáltam – felelte halkan.

Napokig nem tudtam aludni. A férjem, Laci csak annyit mondott: – Hagyd, hadd csinálja. Felnőtt ember. De én nem tudtam elengedni. Minden reggel azzal keltem, hogy biztosan visszajön majd bocsánatot kérni, és újra beül a bankba.

De nem jött vissza. Gábor eladta néhány holmiját, vett egy jobb fényképezőgépet, és elkezdett esküvőket fotózni. Az első hónapban alig volt munkája. Látni sem akartam őt – szégyelltem magam, de haragudtam rá. Úgy éreztem, cserbenhagyott minket.

Egyik este azonban felhívott: – Anya, lenne kedved kijönni velem egy fotózásra? Csak nézd meg, mit csinálok!

Elmentem. Egy fiatal párt fotózott a Margitszigeten. Láttam rajta azt a lelkesedést, amit sosem láttam rajta banki dolgozóként. A szeme csillogott, nevetett, instruálta az embereket – mintha újjászületett volna.

Hazafelé csendben ültünk az autóban.

– Ugye büszke vagy rám? – kérdezte halkan.

Nem tudtam mit mondani. Büszke voltam rá? Vagy csak irigyeltem azt a bátorságot, amit én sosem mertem megengedni magamnak?

A következő hónapokban Gábor egyre több munkát kapott. Néha segítettem neki szervezni az időpontokat vagy retusálni a képeket – lassan beavattam magam az életébe. De még mindig ott motoszkált bennem a félelem: mi lesz, ha egyszer minden összeomlik?

Aztán egy nap minden megváltozott.

Egy rutinvizsgálaton az orvosom azt mondta: – Judit, komolyan kell vennünk ezt a csomót. További vizsgálatok kellenek.

A világ megállt körülöttem. Hazamentem, leültem az ágy szélére és sírtam. Laci megölelt, de én csak azt hajtogattam: – Nem lehet! Nekem még dolgom van! Nem lehet!

Aznap este Gábor átjött hozzánk vacsorára. Látta rajtam az ijedtséget.

– Mi történt? – kérdezte aggódva.

Elmondtam neki mindent. Ő csak annyit mondott: – Anya, most te is bátor leszel. Meg tudod csinálni.

Az elkövetkező hetekben minden megváltozott bennem. Hirtelen már nem számítottak a biztos dolgok: a munkahelyem, a pénz, az elvárások. Csak az számított, hogy élek-e még holnap is.

Elkezdtem írni – naplót vezettem minden érzésemről. Festeni kezdtem esténként, amikor nem tudtam aludni. És amikor végül kiderült, hogy jóindulatú volt a csomó és nincs nagy bajom, úgy éreztem: új esélyt kaptam.

Gáborral leültünk egy kávézóban.

– Tudod – kezdtem –, egész életemben féltem attól, hogy elveszítek valamit: biztonságot, pénzt vagy akár csak az irányítást az életem felett. De most már értem, miért kellett neked is bátornak lenned.

Gábor megfogta a kezem.

– Anya, sosem késő elkezdeni élni.

Azóta minden más lett köztünk. Már nem aggódom annyit érte – inkább büszke vagyok rá. És magamra is egy kicsit.

Néha azon gondolkodom: vajon hányan élnek még úgy körülöttünk, hogy csak félnek és ragaszkodnak ahhoz, ami biztonságosnak tűnik? Vajon hányan mernek igazán bátornak lenni?

„Ti mit tennétek a helyemben? Meg tudnátok engedni magatoknak azt a szabadságot és bátorságot, amit én csak most tanultam meg?”