A régi szekrény árnyékában – Egy anyós vallomása
– Ezt a szekrényt nem bírom tovább nézni, mama! – csattant fel Dóra, miközben a nappali közepén állt, karba tett kézzel, és a régi, sötétbarna szekrényt bámulta, amit még az én anyámtól örököltem. A hangja remegett, de nem tudtam eldönteni, hogy a düh vagy a kétségbeesés miatt.
Ott álltam vele szemben, a kezem remegett, ahogy a porceláncsészét szorongattam. A fiam, Gergő, csak némán nézett hol rám, hol Dórára. A levegőben feszültség vibrált, mintha bármelyik pillanatban kitörhetne egy vihar.
– Dóra, ez a szekrény több mint hatvan éve van a családban – próbáltam halkan magyarázni. – Az édesanyám keze munkája is benne van. Tudod, mennyi emlék köt hozzá?
Dóra felsóhajtott. – Értem én, mama, de ez már nem illik ide. Olyan sötét, olyan nyomasztó… És mi lenne, ha végre mi is alakíthatnánk ezt a lakást? Gergővel szeretnénk egy kis frissességet hozni ide.
A szívem összeszorult. Ez a lakás volt az otthonom negyven éven át. Itt nőtt fel Gergő is. Minden bútorhoz egy-egy történet kapcsolódik: az első karácsonyunk, amikor még alig volt pénzünk ajándékokra; az a nyár, amikor Gergő leesett a bicikliről és sírva bújt el a szekrény mögé; az utolsó közös vacsora az urammal, mielőtt elvitte volna a betegség.
– Nem akarom elvenni tőletek az emlékeket – mondta Dóra halkan –, de nekünk is szükségünk van arra, hogy otthon érezzük magunkat.
Gergő végre megszólalt: – Anya, talán tényleg ideje lenne egy kis változásnak. Mi is itt élünk már három éve…
Éreztem, ahogy lassan elönt a harag és a tehetetlenség. Hát ennyit érnek az emlékeim? Egy régi szekrény miatt most úgy érzem magam, mintha feleslegessé váltam volna ebben a házban.
Aznap este alig tudtam aludni. Folyton az járt a fejemben: vajon tényleg önző vagyok? Miért ragaszkodom ennyire ehhez a bútordarabhoz? Talán tényleg csak akadályozom őket abban, hogy saját életet teremtsenek?
Másnap reggel Dóra csendesen jött be a konyhába. Láttam rajta, hogy őt is bántja a dolog.
– Mama… – kezdte halkan –, nem akartam megbántani. Csak… néha úgy érzem, mintha sosem lehetnék igazán otthon ebben a lakásban.
Leültem mellé. – Tudod, Dóra, nekem sem könnyű. Az egész életem itt van ebben a lakásban. De talán igazad van… Talán tényleg ideje lenne változtatni.
Egy pillanatig csend volt. Aztán Dóra megfogta a kezem.
– Mi lenne, ha együtt döntenénk arról, mi maradjon és mi menjen? Lehetne ez egy közös projekt…
Elmosolyodtam. Hirtelen úgy éreztem, mintha egy kicsit közelebb kerültünk volna egymáshoz.
A következő hetekben együtt néztük át a bútorokat. Minden darabhoz elmeséltem egy-egy történetet. Volt, amin együtt nevettünk, volt, amin sírtunk is egy kicsit. Végül megegyeztünk: néhány régi bútort megtartunk – köztük azt a bizonyos szekrényt is –, de adunk helyet új dolgoknak is.
A család többi tagja persze nem hagyta szó nélkül a dolgot. Az öcsém szerint „ezek a mai fiatalok semmit sem tisztelnek”, míg a nővérem azt mondta: „örülj neki, hogy legalább együtt éltek”. Mindenki máshogy látta.
De én már tudtam: nem a bútorokról szólt ez az egész. Hanem arról, hogy képes vagyok-e elengedni valamit a múltból azért, hogy helyet adjak az új életnek.
Most itt ülök az új nappaliban – félig régi, félig új bútorok között –, és azon gondolkodom: vajon hány családban okoz hasonló feszültséget egy-egy régi tárgy? Meddig kell ragaszkodnunk az emlékekhez, és mikor jön el az idő, hogy engedjünk az újnak?
„Ti mit tennétek a helyemben? El tudjátok engedni a múltat azért, hogy béke legyen otthon?”