Apám beköltözött hozzánk – és azóta semmi sem a régi

– Már megint elfelejtetted lekapcsolni a villanyt a fürdőben! – harsogta Lajos bácsi, miközben reggel fél hétkor berontott a konyhába, ahol épp a kávémat próbáltam meginni. A bögrém megremegett a kezemben, ahogy összeszorítottam az állkapcsomat.

– Jó reggelt neked is, Lajos bácsi – válaszoltam halkan, de ő már a hűtő előtt állt, és hangosan sóhajtozott.

Öt hónapja lakik nálunk. Öt hosszú hónapja, mióta anyósom meghalt, és a férjem, Gábor úgy döntött, hogy nem hagyhatjuk egyedül az apját. Háromszobás panelban élünk Zuglóban, két gyerekkel, és most már Lajos bácsival is. Az első hetekben próbáltam türelmes lenni – hiszen gyászol, mondogattam magamnak. De ahogy telt az idő, egyre inkább úgy éreztem, hogy valaki más életét élem.

Mindenbe beleszól. Hogyan főzöm a levest („Régen nem így csinálták!”), hogyan teregetek („A törölközőt ne így akaszd!”), sőt, még abba is, hogyan nevelem a gyerekeimet. A múlt héten például Dóri lányom sírva jött ki a szobából.

– Anya, papa azt mondta, hogy butaság, amit rajzoltam – panaszkodott.

– Biztos csak viccelt – próbáltam menteni a helyzetet, de magamban fortyogtam. Hányszor mondjam még el neki, hogy Dóri érzékeny? Hányszor kérjem meg szépen, hogy ne kritizáljon mindent?

Gábor persze próbál közvetíteni. De ő egész nap dolgozik, este fáradtan esik haza. Amikor szóvá teszem neki a problémákat, csak legyint.

– Tudod, hogy apám ilyen. Majd megszokod – mondja.

De én nem szokom meg. Egyre inkább úgy érzem, hogy elveszítem önmagam. Már nem merek hangosan nevetni a tévé előtt, mert Lajos bácsi szerint „az asszony ne vihogjon”. Nem hívok át barátokat, mert „minek az a nagy jövés-menés”. Még a konyhában is úgy érzem magam, mintha vizsgáznom kellene minden mozdulatommal.

Egyik este, amikor már mindenki aludt, leültem a nappaliban egy pohár borral. A sötétben csak a hűtő zúgását hallottam. Emlékszem, mennyire örültem annak idején, amikor Gáborral összeköltöztünk ebbe a lakásba. Azt hittem, ez lesz az otthonom. Most viszont úgy érzem magam benne, mint egy vendég.

Másnap reggel Dóri és Marci veszekedtek a fürdőszobában. Lajos bácsi rájuk szólt:

– Nálunk ilyet nem lehetett! Egy pofon mindent megoldott volna.

Ekkor elszakadt nálam a cérna.

– Lajos bácsi! Ez itt az én családom! Kérem, ne beszéljen így a gyerekeimmel!

Csend lett. Gábor döbbenten nézett rám. Lajos bácsi arca elvörösödött.

– Én csak segíteni akarok – motyogta.

Aznap este Gábor leült mellém.

– Szerinted mit kéne csinálnunk? – kérdezte halkan.

– Nem tudom – válaszoltam őszintén. – De így nem mehet tovább. Vagy beszélünk vele komolyan, vagy keresünk neki másik helyet.

Gábor sokáig hallgatott. Végül bólintott.

Másnap leültünk hármasban az asztalhoz. Elmondtam mindent: hogy feszélyezve érzem magam, hogy nem akarom elveszíteni a családomat emiatt. Lajos bácsi először megsértődött, de aztán elcsuklott a hangja.

– Tudom, hogy nehéz velem… De mióta Magdi meghalt, nem találom a helyem – mondta halkan.

Akkor először láttam benne az embert, aki elvesztette az egész világát. Megszántam – de tudtam: ettől még nem lehet feladni önmagamat.

Végül kompromisszumot kötöttünk: segítünk neki keresni egy közeli albérletet vagy idősek otthonát, de addig is tiszteletben tartjuk egymás határait. Nehéz volt kimondani mindezt – de még nehezebb lett volna tovább hallgatni.

Most már három hete tart ez az új rend. Nem tökéletes – de legalább újra érzem: ez az én otthonom is.

Néha azon gondolkodom: vajon hány magyar család küzd hasonló problémákkal? Meddig lehet feláldozni magunkat másokért anélkül, hogy elveszítenénk önmagunkat? Vajon lehet-e úgy segíteni valakinek, hogy közben mi is boldogok maradjunk?