Apám beköltözött hozzánk – és azóta semmi sem a régi
– Már megint elfelejtetted lekapcsolni a villanyt a fürdőben! – harsogta Lajos bácsi, miközben reggel fél hétkor berontott a konyhába, ahol épp a kávémat próbáltam meginni. A bögrém megremegett a kezemben, ahogy összeszorítottam az állkapcsomat.
– Jó reggelt neked is, Lajos bácsi – válaszoltam halkan, de ő már a hűtő előtt állt, és hangosan sóhajtozott.
Öt hónapja lakik nálunk. Öt hosszú hónapja, mióta anyósom meghalt, és a férjem, Gábor úgy döntött, hogy nem hagyhatjuk egyedül az apját. Háromszobás panelban élünk Zuglóban, két gyerekkel, és most már Lajos bácsival is. Az első hetekben próbáltam türelmes lenni – hiszen gyászol, mondogattam magamnak. De ahogy telt az idő, egyre inkább úgy éreztem, hogy valaki más életét élem.
Mindenbe beleszól. Hogyan főzöm a levest („Régen nem így csinálták!”), hogyan teregetek („A törölközőt ne így akaszd!”), sőt, még abba is, hogyan nevelem a gyerekeimet. A múlt héten például Dóri lányom sírva jött ki a szobából.
– Anya, papa azt mondta, hogy butaság, amit rajzoltam – panaszkodott.
– Biztos csak viccelt – próbáltam menteni a helyzetet, de magamban fortyogtam. Hányszor mondjam még el neki, hogy Dóri érzékeny? Hányszor kérjem meg szépen, hogy ne kritizáljon mindent?
Gábor persze próbál közvetíteni. De ő egész nap dolgozik, este fáradtan esik haza. Amikor szóvá teszem neki a problémákat, csak legyint.
– Tudod, hogy apám ilyen. Majd megszokod – mondja.
De én nem szokom meg. Egyre inkább úgy érzem, hogy elveszítem önmagam. Már nem merek hangosan nevetni a tévé előtt, mert Lajos bácsi szerint „az asszony ne vihogjon”. Nem hívok át barátokat, mert „minek az a nagy jövés-menés”. Még a konyhában is úgy érzem magam, mintha vizsgáznom kellene minden mozdulatommal.
Egyik este, amikor már mindenki aludt, leültem a nappaliban egy pohár borral. A sötétben csak a hűtő zúgását hallottam. Emlékszem, mennyire örültem annak idején, amikor Gáborral összeköltöztünk ebbe a lakásba. Azt hittem, ez lesz az otthonom. Most viszont úgy érzem magam benne, mint egy vendég.
Másnap reggel Dóri és Marci veszekedtek a fürdőszobában. Lajos bácsi rájuk szólt:
– Nálunk ilyet nem lehetett! Egy pofon mindent megoldott volna.
Ekkor elszakadt nálam a cérna.
– Lajos bácsi! Ez itt az én családom! Kérem, ne beszéljen így a gyerekeimmel!
Csend lett. Gábor döbbenten nézett rám. Lajos bácsi arca elvörösödött.
– Én csak segíteni akarok – motyogta.
Aznap este Gábor leült mellém.
– Szerinted mit kéne csinálnunk? – kérdezte halkan.
– Nem tudom – válaszoltam őszintén. – De így nem mehet tovább. Vagy beszélünk vele komolyan, vagy keresünk neki másik helyet.
Gábor sokáig hallgatott. Végül bólintott.
Másnap leültünk hármasban az asztalhoz. Elmondtam mindent: hogy feszélyezve érzem magam, hogy nem akarom elveszíteni a családomat emiatt. Lajos bácsi először megsértődött, de aztán elcsuklott a hangja.
– Tudom, hogy nehéz velem… De mióta Magdi meghalt, nem találom a helyem – mondta halkan.
Akkor először láttam benne az embert, aki elvesztette az egész világát. Megszántam – de tudtam: ettől még nem lehet feladni önmagamat.
Végül kompromisszumot kötöttünk: segítünk neki keresni egy közeli albérletet vagy idősek otthonát, de addig is tiszteletben tartjuk egymás határait. Nehéz volt kimondani mindezt – de még nehezebb lett volna tovább hallgatni.
Most már három hete tart ez az új rend. Nem tökéletes – de legalább újra érzem: ez az én otthonom is.
Néha azon gondolkodom: vajon hány magyar család küzd hasonló problémákkal? Meddig lehet feláldozni magunkat másokért anélkül, hogy elveszítenénk önmagunkat? Vajon lehet-e úgy segíteni valakinek, hogy közben mi is boldogok maradjunk?