Félfizetés Anyának – Egy házasság árnyékában
– Miért nem mondtad el nekem, József? – kérdeztem remegő hangon, miközben a konyhaasztalnál ültem, a kezemben szorongatva a bankszámlakivonatot. Az ablakon túl sötét felhők gyülekeztek, mintha csak visszhangoznák bennem tomboló vihart.
József nem nézett rám. A tekintete a padlót fürkészte, mintha ott keresné a választ. – Nem akartalak terhelni, Zsuzsa. Anyámnak szüksége volt rá. Tudod, milyen nehéz neki egyedül.
A szívem összeszorult. Az esküvőnk napján is vihar tombolt, a villámok bevilágították a polgármesteri hivatal rideg termét. Akkor azt hittem, csak egy rossz ómen, amit elűz majd a közös életünk boldogsága. De most, ahogy ott ültem, rájöttem: talán figyelmeztetés volt.
Soha nem szerettem igazán Józsefet. A szerelem helyett inkább a biztonságot kerestem benne. Egyedül nőttem fel, apám korán meghalt, anyám pedig sosem tudott igazán gondoskodni rólam. Amikor József megjelent az életemben, olyan volt, mintha végre valaki vállalná helyettem a terheket. Mindig ott volt mellettem, megoldotta a problémáimat, és azt ígérte, hogy örökké szeretni fog.
Az anyóssal, Ilonával sosem volt felhőtlen a viszonyom. Kedvesnek tűnt, de mindig éreztem valami kimondatlan feszültséget köztünk. A családi ebédeken gyakran célozgatott arra, hogy „egy asszonynak tudnia kell, hol a helye”, vagy hogy „egy fiú mindig az anyjához tartozik”. József ilyenkor csak mosolygott, mintha ezek természetes dolgok lennének.
Aztán jöttek az apró jelek: József egyre gyakrabban maradt el esténként, és amikor kérdeztem, csak annyit mondott: „Anyámnak segítek.” A fizetésünk sosem volt elég, mindig valami váratlan kiadás jött közbe. Én dolgoztam egy könyvelőirodában, próbáltam spórolni, de hónapról hónapra egyre nehezebb lett.
Egy este, amikor József zuhanyzott, véletlenül megláttam egy SMS-t a telefonján: „Köszönöm a pénzt, fiam. Szükségem van rá.” Az üzenet Ilonától jött. Először csak legyintettem – biztos csak egyszeri segítség –, de valami nem hagyott nyugodni. Másnap megnéztem a bankszámlakivonatokat. Ott volt minden: minden hónapban ugyanaz az összeg ment át Ilona számlájára.
Aznap este szembesítettem Józsefet. Ő csak állt némán, mint aki lebukott egy gyerekes csínyen. – Zsuzsa, kérlek… – kezdte halkan.
– Kérlek? – vágtam közbe. – Évek óta hazudsz nekem! Hogy gondoltad ezt? Hogy én majd sosem jövök rá?
– Anyámnak tényleg szüksége van rá – ismételte makacsul.
– És nekünk? Nekünk nincs szükségünk rá? Nem együtt vagyunk ebben az életben?
A következő napokban alig beszéltünk egymással. A munkahelyemen is mindenki észrevette, hogy valami nincs rendben velem. A főnököm, Márta néni aggódva kérdezte: – Zsuzsikám, minden rendben otthon?
– Igen, persze – hazudtam automatikusan.
De semmi sem volt rendben. Egy este Ilona hívott fel. – Zsuzsa drágám, ne haragudj Józsefre! Ő csak segíteni akart nekem. Tudod, milyen nehéz egyedülálló asszonynak lenni ebben az országban.
– És nekem? Nekem ki segít? – kérdeztem vissza elcsukló hangon.
Ilona hallgatott egy pillanatig. – Te erős vagy. Mindig is az voltál.
Ez volt az a pillanat, amikor rájöttem: ebben a családban én vagyok az idegen. József sosem szakadt el igazán az anyjától; én pedig csak egy szereplő vagyok ebben a történetben.
Az éjszakák hosszúak lettek. Néha azon kaptam magam, hogy órákig bámulom a plafont és azon gondolkodom: miért nem vettem észre korábban? Miért hittem el, hogy majd minden rendbe jön?
Egyik reggel József odalépett hozzám a konyhában.
– Zsuzsa… Sajnálom. Nem akartam bántani téged. De anyám… ő mindent jelent nekem.
– És én? – kérdeztem halkan.
Nem válaszolt.
Azóta is keresem a választ: lehet-e boldog egy házasság ott, ahol titkok vannak? Meg lehet-e bocsátani azt, ha valaki nem veled osztja meg az életét, hanem valaki mással?
Ti mit tennétek az én helyemben? Meg lehet bocsátani egy ilyen árulást?