Elveszett bizalom: Amikor az anyám elvette az örökségemet
– Anya, hol van az a pénz, amit apu rám hagyott? – kérdeztem remegő hangon, miközben a konyhaasztalnál ültem, és a kezem görcsösen szorította a bögrét. Az ablakon túl szürke volt az ég, mintha a világ is tudná, hogy valami végérvényesen megváltozott bennem.
Anyám nem nézett rám. A kávéját kavargatta, mintha az élet legtermészetesebb dolga lenne, hogy hónapok óta kerülgetjük ezt a beszélgetést. – Ne beszélj butaságokat, Bence – mondta végül halkan, de a hangjában volt valami idegen, amit sosem hallottam korábban.
A nevem Bence. Huszonnyolc éves vagyok, és tavaly veszítettem el az apámat. Egyik napról a másikra történt: egy szívinfarktus elvitte, mielőtt még elbúcsúzhattam volna tőle. Azóta minden nap hiányzik. De ami utána történt, arra nem készített fel semmi.
Apám mindig azt mondta: „Bence, ha egyszer nem leszek, gondoskodtam rólad.” Tudtam, hogy van egy megtakarítása, amit nekem szánt. Nem voltunk gazdagok, de apu keményen dolgozott a gyárban, és minden fillért félretett. Amikor meghalt, azt hittem, legalább ennyi marad utána – egy kis biztonság.
Az ügyvédnél derült ki: kétmillió forintot hagyott rám. Anyám akkor csak bólintott, azt mondta, majd elintézi a papírokat. Én pedig hittem neki. Miért ne hittem volna? Hiszen ő az anyám.
Eltelt fél év. Az albérletemben egyre nehezebben jöttem ki a pénzből, de anyám mindig csak azt mondta: „Most ne vedd ki azt a pénzt, fiam! Majd ha nagyobb szükséged lesz rá.” Egyre gyanúsabb lett a dolog. Végül magam mentem be a bankba.
A banki ügyintéző hölgy sajnálkozva nézett rám: – Sajnálom, de az összeg már nincs a számlán. Három hónapja kivették.
A világ megállt körülöttem. Csak ültem ott, és próbáltam felfogni, amit hallok. Hazamentem, és egész éjjel forgolódtam. Másnap reggel szembesítettem anyámat.
– Mire kellett az a pénz? – kérdeztem most már dühösen.
– Nem érted te ezt! – csattant fel. – Nekem is szükségem volt rá! A rezsi nőtt, a gyógyszerek drágák! És különben is, én vagyok az anyád!
– De ez nem a te pénzed volt! – kiabáltam vissza. – Apám nekem szánta!
A szomszéd lakásból áthallatszott egy ajtócsapódás. Anyám arca eltorzult: – Hálátlan vagy! Mindent érted tettem egész életemben!
Azt hittem, soha nem fogom ezt átélni: hogy az anyám lesz az, akiben csalódnom kell. Napokig nem beszéltünk. A testvérem, Gábor próbált közvetíteni:
– Bence, anya tényleg nehéz helyzetben volt…
– És én? Nekem nem lehetett volna szükségem arra a pénzre? – kérdeztem vissza.
Az egész család széthullott. Nagybátyámék is tudomást szereztek róla; mindenki mást hibáztatott. Anyám bezárkózott magába. Én pedig egyedül maradtam a haragommal és a veszteségemmel.
Munkahelyemen is megérezték rajtam a változást. A főnököm, Zsolt félrehívott:
– Mi van veled mostanában? Nem vagy önmagad.
Nem tudtam mit mondani. Hogy mondjam el bárkinek is: az anyám lopta el tőlem azt az utolsó dolgot, amit apámtól kaptam?
Hónapok teltek el így. Próbáltam továbblépni, de minden alkalommal, amikor anyámmal találkoztam – például karácsonykor –, ott volt köztünk ez a kimondatlan feszültség. A családi vacsora csendes volt; mindenki kerülte a témát.
Egy este aztán anyám felhívott:
– Bence… beszélhetnénk?
Elmentem hozzá. Fáradtnak tűnt, mintha éveket öregedett volna pár hónap alatt.
– Sajnálom – mondta halkan. – Tudom, hogy hibáztam. De annyira féltem… Féltem attól, hogy elveszítelek téged is.
Nem tudtam mit mondani. Csak ültem ott némán.
– Nem tudom visszaadni azt a pénzt – folytatta –, de szeretném valahogy jóvátenni…
Akkor értettem meg: nem csak a pénzről van szó. Hanem arról is, hogy elvesztettem azt a bizalmat, ami addig természetes volt köztünk.
Azóta próbálom újraépíteni magamban ezt a bizalmat – de minden alkalommal eszembe jut apám arca és az ígérete.
Vajon képesek vagyunk megbocsátani azoknak, akik a legjobban bántanak minket? Vagy vannak sebek, amik sosem gyógyulnak be igazán?