Szégyen és szeretet: Egy esküvő árnyékában

– Anya, kérlek, ne gyertek el az esküvőmre – mondta Gergő remegő hangon, miközben a konyhaasztalnál ültünk. A keze ökölbe szorult, a tekintete a padlót fürkészte. A szívem kihagyott egy ütemet. A férjem, Laci, éppen a csapnál állt, és megdermedt, amikor meghallotta a szavakat.

– Miért mondod ezt, fiam? – kérdeztem halkan, próbálva elrejteni a hangomban rejlő kétségbeesést.

Gergő nem nézett rám. – Mert… mert nem akarom, hogy zavarba hozzatok. A barátaim mind városiak, diplomások. Ti… ti csak egyszerű emberek vagytok. Nem értenétek meg egymást.

A szavak úgy csaptak arcon, mint egy hideg vödör víz. Egyszerű emberek. Azok vagyunk, valóban. Egész életemben tanítottam a helyi iskolában, Laci pedig a műhelyben dolgozott. A földünkön dolgoztunk, disznót tartottunk, krumplit szedtünk. Nem voltunk gazdagok, de mindent megtettünk Gergőért.

Aznap este nem tudtam aludni. Laci csendben feküdt mellettem, de éreztem, hogy ő sem alszik. – Mit rontottunk el? – suttogtam a sötétben.

– Semmit – válaszolta halkan. – Csak más világban él már.

A következő napokban minden mozdulatomat áthatotta a fájdalom. Az iskolában is alig tudtam odafigyelni a gyerekekre. Az egyik kolléganőm, Zsuzsa odajött hozzám a tanári szobában.

– Valami baj van? Olyan levert vagy.

– A fiam nem akar látni minket az esküvőjén – mondtam ki végül, és könnyek szöktek a szemembe.

Zsuzsa megszorította a kezem. – Ne hagyd annyiban. Beszélj vele újra! Az anyai szeretet mindennél erősebb.

Hazafelé menet azon gondolkodtam, vajon tényleg mindent megtettem-e érte. Eszembe jutottak azok az évek, amikor Gergő még kisfiú volt: együtt ültettük a paradicsomot, együtt javítottuk meg a biciklijét. Akkor még büszke volt ránk.

Az esküvő előtti héten újra próbáltam beszélni vele. Felhívtam telefonon.

– Gergő, kérlek… Mondd el, miért szégyellsz minket ennyire?

– Anya, nem érted! A menyasszony családja orvosokból és ügyvédekből áll. Ha meglátnak titeket… Nem akarom, hogy nevetség tárgya legyek!

– Mi sosem szégyelltünk téged – mondtam halkan. – Akkor sem, amikor elestél biciklivel az iskolaudvaron és mindenki rajtad nevetett. Akkor is odaálltunk melléd.

A vonal túloldalán csend volt. Végül Gergő csak annyit mondott: – Sajnálom, anya. De döntöttem.

Az esküvő napján Laci és én otthon maradtunk. A ház üresnek tűnt, mintha minden öröm kiszállt volna belőle. Laci egész nap a műhelyben matatott, én pedig csak ültem az ablakban és néztem az udvart. A szomszédok kérdezgették: – Mikor indultok az esküvőre? – de csak legyintettem.

Este Gergő egyik gyerekkori barátja, András kopogtatott be hozzánk.

– Tudjátok… Gergő egész nap feszült volt. Láttam rajta, hogy valami bántja.

– Mi már nem számítunk neki – mondta Laci keserűen.

András leült velünk egy pohár bor mellé. – Szerintem csak fél attól, hogy nem fogadják el őt úgy, ahonnan jött. De higgyétek el, büszke rátok. Csak most nem meri kimutatni.

Aznap éjjel Laci átölelt. – Talán egyszer rájön majd, hogy az igazi értékek nem a diplomákban vagy a pénzben vannak.

Eltelt néhány hét. Egyik délután Gergő váratlanul megjelent nálunk. Az arca sápadt volt, a szeme karikás.

– Anya… Apa… Sajnálom – mondta megtörten. – Az esküvő után rájöttem, hogy hiányoztatok. Nem volt teljes nélkületek az ünnep.

Laci felállt és odalépett hozzá. – Fiam, mi mindig itt leszünk neked. De ezt nehéz lesz elfelejteni.

Gergő sírva fakadt. Átöleltem őt, és éreztem, ahogy minden fájdalmam lassan oldódik benne.

Azóta próbáljuk újraépíteni a kapcsolatunkat. Nem könnyű; a sebek mélyek maradnak egy ideig. De hiszem, hogy egyszer újra család lehetünk.

Vajon hányan érezték már magukat kirekesztve vagy szégyellve saját családjuk miatt? És vajon mennyit ér egy ünnep azok nélkül, akik igazán fontosak nekünk?