„Vissza a gyökerekhez?” – Egy városi élet drámája vidéki elvárások között
– Hogy képzeled ezt, Zsófi? – csattant fel Zoé, a sógornőm, miközben a konyhaasztalnál ültem, és próbáltam elkerülni a tekintetét. – Te csak úgy itt hagytad anyát, meg Gábort, és most azt hiszed, hogy minden rendben van?
A szombati ebédnél ültem a régi családi házban, ahol minden fal repedése ismerős volt, de most minden idegennek tűnt. A húsleves gőze keveredett a feszültséggel. Anyám hallgatott, csak a kezét tördelte az asztal alatt. Gábor, a bátyám, zavartan piszkálta a krumplit a tányérján. Én pedig próbáltam nem felrobbanni.
– Nem hagytam itt senkit – mondtam halkan. – Az életem Budapesten van. Itt tanultam, itt dolgozom. Nem lehet csak úgy mindent feladni.
Zoé hangja egyre élesebb lett:
– De hát mi lesz a házzal? Az almafákkal? Anyával? Gábor egyedül nem bírja! Neked is ki kell venned a részed!
Azt hittem, ez csak egy szokásos családi vita lesz, de amikor Zoé azt mondta:
– El kellene adnod azt a pesti lakást, és visszaköltözni. Itt lenne rád szükség!
…akkor valami bennem végleg eltört. Hogy lehet valaki ennyire önző? Vagy én vagyok az önző?
Aznap este dühösen csomagoltam össze a táskámat. Anyám szótlanul nézett utánam az ajtóból. Nem öleltem meg, csak biccentettem. A vonaton visszafelé egész úton csak az járt a fejemben: soha többé nem jövök vissza ide. Elég volt.
Vasárnap reggel még alig pirkadt, amikor csöngettek. Álmosan nyitottam ajtót. Gábor állt ott, kezében egy kosár almával.
– Szia, Zsófi – mondta halkan. – Hoztam neked pár almát… tudom, hogy szereted.
Nem tudtam mit mondani. Csak álltam ott pizsamában, és néztem a bátyámat, akivel gyerekkorunkban együtt másztunk fel az almafára.
– Ne haragudj Zoé miatt – kezdte. – Tudod, milyen… csak aggódik anyáért. Meg hát… én is.
– És szerinted én nem aggódom? – csattantam fel váratlanul. – Szerinted nekem könnyű volt eljönni? Szerinted nem hiányzik minden nap?
Gábor letette az almáskosarat az előszobában.
– Tudom… csak… ne haragudj ránk. Ne haragudj rám.
Leültem vele a konyhába. A pesti lakásom csendje most hirtelen nyomasztó lett.
– Gábor… én nem tudok visszamenni – mondtam halkan. – Az életem itt van. A munkám, a barátaim… mindenem. Nem tudok újra vidéki lenni.
Gábor bólintott.
– Értem én… csak néha úgy érzem, minden rám szakad. Zoé is folyton nyaggat… anya meg egyre gyengébb.
– Miért nem beszéltek erről velem rendesen? Miért kell mindig bűntudatot kelteni bennem?
– Mert félünk… hogy elveszítünk téged is – suttogta Gábor.
A csendben csak az óra kattogása hallatszott. Eszembe jutottak a régi karácsonyok, amikor még mind együtt voltunk. Apánk halála óta minden megváltozott.
– Nem akarok eltűnni az életetekből – mondtam végül. – De nem tudom feladni azt, amit itt felépítettem.
Gábor sóhajtott.
– Talán csak jobban kellene beszélgetnünk…
Elmosolyodtam.
– Talán tényleg.
Miután elment, sokáig ültem még az almáskosár mellett. Vajon tényleg önző vagyok? Vagy csak más életet választottam?
Azt hiszem, mindannyian félünk attól, hogy elveszítjük egymást – de vajon lehet-e egyszerre két helyen otthon lenni?
Mit gondoltok: hol húzódik a határ önzés és önmegvalósítás között? Ti mit tennétek a helyemben?