Anyósom árnyékában: Egy beköltözés története, ami mindent megváltoztatott
– Ez az én házam, és az én szabályaim érvényesek! – csattant fel anyósom, Ilona néni, miközben a vendégek döbbenten hallgatták. A pohár pezsgő a kezemben remegett, ahogy a szavai visszhangoztak bennem. Az egész házavató ünnepség, amit hetekig terveztem, egy pillanat alatt rémálommá változott.
A férjem, Gábor, csak állt mellettem, és zavartan lesütötte a szemét. Tudtam, hogy ő sem számított erre. Amikor eldöntöttük, hogy hozzá költözünk az édesanyjához, mindketten azt hittük, ez lesz a legjobb megoldás. Az én szüleimnél csak egy szűkös kétszobás lakás volt, míg Ilona néni háromszobás háza a kertvárosban tágasnak és kényelmesnek tűnt. „Ez a ház a tiétek is lesz!” – mondta akkor Ilona néni mosolyogva. De most, ahogy ott álltam a nappali közepén, világossá vált: ez csak üres ígéret volt.
A vendégek – Gábor unokatestvérei, barátaink, sőt még a szomszéd Marika néni is – mind feszülten figyelték, mi fog történni. A levegőben érezni lehetett a feszültséget. Anyósom arca vörös volt a haragtól, és tovább folytatta: – Nem fogom eltűrni, hogy valaki átrendezze a bútorokat vagy másképp főzzön, mint ahogy én szoktam! Ez az én otthonom!
Ekkor már nem bírtam tovább. – Ilona néni, kérem, menjen el most! – mondtam remegő hangon. – Ez a mi házavatónk. Legalább ma hadd érezzük magunkat otthon.
A csend szinte fájt. Gábor rám nézett, mintha azt kérdezné: „Biztos vagy ebben?” De már nem volt visszaút. Ilona néni sértődötten felkapta a kabátját, és kiviharzott az ajtón. A vendégek zavartan toporogtak, néhányan halkan suttogtak egymás között.
Az este további része kínos csendben telt. Próbáltam mosolyogni, de belül sírtam. Gábor alig szólt hozzám. Amikor az utolsó vendég is elment, leültünk a konyhában.
– Ezt nem kellett volna – mondta halkan Gábor. – Anyám csak aggódik értünk.
– Aggódik? – fakadtam ki. – Megalázott mindenki előtt! Ez nem aggódás, hanem uralkodás!
Gábor csak hallgatott. Láttam rajta, hogy őrlődik anyja és köztem. Tudtam, hogy szereti az édesanyját, de azt is tudtam, hogy nekem is szükségem van saját térre, saját életre.
Az elkövetkező napokban Ilona néni nem keresett minket. A házban minden tárgy az ő ízlését tükrözte: a csipketerítők az asztalon, a régi családi fotók a falon, még a konyhában is az ő fűszerei sorakoztak a polcon. Minden nap emlékeztetett arra, hogy ez nem igazán az én otthonom.
Egy este Gábor hazajött munkából, és láttam rajta a feszültséget.
– Beszéltem anyámmal – mondta fáradtan. – Nagyon megbántottad.
– És engem ki sajnál? – kérdeztem halkan. – Nekem ki ad igazat?
Gábor nem válaszolt. Csak leült mellém a kanapéra.
– Szeretlek – mondta végül –, de nem akarom elveszíteni anyámat sem.
A könnyeim végigfolytak az arcomon. Tudtam, hogy választania kellene, de nem akartam ilyen helyzetbe hozni. Mégis: meddig lehet így élni?
Egyik este váratlanul Ilona néni jelent meg az ajtóban. Nem szólt semmit, csak letette a kezében lévő süteményes dobozt az asztalra.
– Beszélhetünk? – kérdezte halkan.
Bólintottam.
– Tudom, hogy nehéz neked itt – kezdte –, de nekem is nehéz elengedni ezt a házat… és Gábort is.
– Értem – mondtam halkan –, de nekünk is szükségünk van saját életre.
Hosszú csend következett.
– Talán jobb lenne… ha keresnétek egy saját lakást – mondta végül Ilona néni megtörten.
Ez volt az első alkalom, hogy elismerte: nem tudunk együtt élni békében.
Aznap este Gáborral órákig beszélgettünk. Végül eldöntöttük: albérletbe költözünk. Nem lesz könnyű anyagilag, de legalább saját otthonunk lesz.
Most itt ülök az új lakásunkban egy bögre teával a kezemben, és visszagondolok arra az estékre. Vajon másképp alakult volna minden, ha türelmesebb vagyok? Vagy ha Gábor bátrabb? Lehet-e valaha igazán két nőnek egy házban otthona?
Ti mit tettetek volna a helyemben? Meg lehet találni az egyensúlyt anyós és meny között? Várom a gondolataitokat…