Amikor Minden Remény Elvész – Egy Magyar Anya Vallomása

– Anya, miért sírsz már megint? – kérdezte halkan a kisfiam, Marci, miközben a sötét szobában mellém bújt. Nem tudtam válaszolni. Csak feküdtem az ágyon, a plafont bámultam, és próbáltam visszatartani a könnyeimet. A szívem helyén csak egy üres, sajgó űr volt. Aznap este már harmadszor gondoltam arra, hogy talán jobb lenne mindenkinek nélkülem.

Az életem nem mindig volt ilyen. Volt idő, amikor boldog családban éltem. A férjem, Gábor, szeretett – legalábbis azt hittem. Két gyönyörű gyermekünk született: Marci és Anna. Egy kis panellakásban laktunk Zuglóban, nem volt sok pénzünk, de boldogok voltunk. Aztán minden megváltozott.

Gábor egyre később járt haza. Először azt mondta, túlóra van a cégnél, aztán már nem is magyarázkodott. Egy este, amikor a telefonja pittyegett, véletlenül megláttam egy üzenetet: „Várlak ma este is. Hiányzol.” Egy női név: Zsuzsa. Akkor valami eltört bennem. Nem konfrontálódtam rögtön, csak figyeltem. Egyre több jelet vettem észre: idegen parfüm illata a ruháján, titkos telefonhívások a fürdőszobában.

Végül szembesítettem. – Gábor, van valakid? – kérdeztem remegő hangon.
– Ne kezdjük ezt megint, Éva! – csattant fel ingerülten. – Fáradt vagyok.
– Csak mondd meg az igazat!
– Igen! Van valakim! – ordította. – De te is hibás vagy! Mindig csak a gyerekekkel foglalkozol, velem soha!

Aznap este elment. Nem jött vissza többé.

A következő hetekben minden összedőlt. Egyedül maradtam két gyerekkel és egy minimálbéres állással egy könyvelőirodában. A lakbérrel elmaradtam, a villanyt kikapcsolták egy hétre. Anyám vidéken lakik, beteges, nem tudott segíteni. Barátnőim közül sokan elfordultak tőlem – mintha a válás ragályos lenne.

A gyerekek sírtak esténként. Anna csak ötéves volt, nem értette, miért nincs otthon az apja. Marci dühös lett, verekedett az oviban. Próbáltam erős maradni előttük, de éjszakánként összetörtem.

Egyik nap a főnököm behívott az irodájába.
– Éva, sajnálom, de csökkentenünk kell a létszámot…
Nem hallottam tovább. Csak azt éreztem, hogy minden kicsúszik a kezemből.

Aznap este ültem a konyhában egy hideg teával és néztem a számlákat. A telefonom pittyegett: „Fizetési felszólítás”. Aztán egy másik üzenet: „Gábor vagyok. Holnap elvinném a gyerekeket.”

Dühös lettem. Hogy meri? Hetekig nem jelentkezik, most meg csak úgy elvinné őket? De nem volt erőm harcolni.

Másnap reggel Gábor jött Zsuzsával együtt. A gyerekek örültek neki – én meg csak álltam az ajtóban pizsamában, kócosan.
– Jól vagy? – kérdezte Zsuzsa halkan.
– Persze – hazudtam.

Miután elmentek, leültem az ágyra és csak bámultam magam elé. Akkor éreztem először igazán: nem akarok így élni.

Aznap este felhívott anyám.
– Kislányom, gyere haza pár napra! Itt legalább nem leszel egyedül.
Nem akartam menni – szégyelltem magam –, de végül összepakoltam pár ruhát és vonatra ültem.

A vidéki ház csendje furcsa volt. Anyám főzött rám, simogatta a hajamat esténként.
– Éva, te mindig olyan erős voltál…
– Már nem vagyok az – suttogtam.
– Dehogynem! Csak most elfáradtál.

Ott vidéken lassan kezdtem újra levegőt venni. Sokat sétáltam a régi utcákon, ahol gyerekként játszottam. Egyik nap találkoztam régi osztálytársammal, Péterrel.
– Éva? Te vagy az? Hát te?
Elmeséltem neki mindent – ő pedig csak hallgatott és bólogatott.
– Tudod… én is átmentem ezen pár éve – mondta végül halkan. – Nem könnyű. De túl lehet élni.

Péter meghívott egy kávéra másnapra. Beszélgettünk órákon át: gyerekekről, munkáról, arról, hogy milyen nehéz újrakezdeni harminc felett Magyarországon.

Aztán vissza kellett mennem Pestre – a gyerekek miatt, az albérlet miatt. De már nem voltam teljesen egyedül: anyám minden nap hívott telefonon; Péter néha írt egy-egy bátorító üzenetet.

Lassan újra munkát találtam – egy kis könyvelőirodában Óbudán. Nem volt nagy fizetés, de legalább volt valami kapaszkodó.

A gyerekek is kezdtek megnyugodni. Anna már nem sírt esténként; Marci új barátokat szerzett az oviban.

Gábor néha még próbált bántani szavakkal: „Még mindig ilyen szerencsétlen vagy?” De már nem fájt annyira. Tudtam: túléltem valamit, amitől azt hittem, belehalok.

Most itt ülök a konyhában egy bögre teával és nézem a gyerekeimet játszani a szobában. Még mindig félek néha – hogy mi lesz holnap –, de már tudom: van tovább.

Ti mit tennétek a helyemben? Hogyan lehet újra bízni magunkban és másokban ennyi csalódás után?