A Lányom Szerelme – Egy Anyai Szív Küzdelme a Családi Harmóniáért

– Anya, kérlek, ne szólj bele! – csattant fel Zsófi hangja, miközben a konyhaasztalnál ültünk, és én már megint nem tudtam magamban tartani a gondolataimat. A kezem remegett a kávéscsésze felett, ahogy néztem a lányomat, aki valaha minden titkát megosztotta velem, most pedig falat húzott közénk.

– Zsófi, én csak jót akarok neked – próbáltam halkan, de éreztem, hogy a hangom megremeg. – Nem nézheted tétlenül, ahogy Gergő semmit sem tesz az életével! Hónapok óta nincs rendes munkája, csak lóg otthon, és te tartod el. Ez nem normális!

Zsófi szeme megtelt könnyel, de nem engedett. – Ő most nehéz időszakon megy keresztül. Nem tudod, min ment át a családjával! És én… én szeretem őt. Ez az én életem, anya.

A szívem összeszorult. Hányszor mondtam már ezt neki? Hányszor próbáltam elmagyarázni, hogy egy házasság nem csak szerelemről szól? Hogy felelősség is kell hozzá? Gergő mindig is más volt. Már az első találkozáskor éreztem valami furcsát benne: túl halk szavú, túl bizonytalan. Az esküvőjükön is csak állt ott, mintha nem is tudná, mit keres ebben az egészben.

A férjem, Laci, mindig azt mondta: – Hagyd, majd kinövi! Fiatal még. De én tudtam, hogy ez nem csak fiatalság kérdése. Gergő családja széthullott: az apja elhagyta őket, az anyja depressziós lett, a húga pedig külföldre ment dolgozni. Zsófi mindent magára vállalt: pénzt adott nekik, segített lakást keresni az anyósának, és közben Gergő csak sodródott az árral.

Egyik este Laci odafordult hozzám: – Nem lehet örökké beleszólni az életükbe. Ha Zsófi boldog vele, akkor nekünk ezt el kell fogadnunk.

– De nem boldog! – suttogtam vissza könnyekkel a szememben. – Csak próbálja elhitetni magával.

Aztán jött az a bizonyos vasárnap. Családi ebédet tartottunk nálunk. Gergő késve érkezett, mint mindig. Zsófi idegesen nézett rá, de egy szót sem szólt. Az asztalnál csend ült meg, mindenki kerülte a másik tekintetét. Egyszer csak Gergő megszólalt:

– Sajnálom, hogy késtem. Anyámnak rosszul lett reggel, be kellett vinnem a kórházba.

Zsófi rögtön felpattant: – Miért nem szóltál? Segíthettem volna!

Gergő csak vállat vont: – Nem akartalak zavarni.

Éreztem, ahogy bennem forr a düh. Hát meddig fogja még Zsófi cipelni ezt a terhet? Miért nem képes Gergő végre felnőni?

Aznap este Zsófi nálunk maradt aludni. A szobájában ültem vele sötétben.

– Anya… félek, hogy elveszítem őt – suttogta halkan.

– Kit? Gergőt?

– Magamat.

Ez volt az a pillanat, amikor rájöttem: nem Gergőtől kell megvédenem Zsófit, hanem saját magától. Attól az önfeláldozástól, ami lassan felemészti őt.

Másnap reggel Gergő hívott. Meglepődtem.

– Erzsi néni… beszélhetnénk?

Leültünk egy parkban. Ő volt az első, aki megtörte a csendet:

– Tudom, hogy nem tart sokra engem. Igaza van. De… én tényleg próbálkozom. Csak néha úgy érzem, mindenki jobban tudja nálam, mit kéne tennem.

Néztem ezt a fiút – mert még mindig inkább fiúnak láttam –, és először éreztem benne valami őszinteséget.

– Gergő – mondtam –, én csak azt akarom látni, hogy Zsófi boldog. Ha maga miatt sír minden este… azt nem tudom elfogadni.

Lesütötte a szemét.

– Szeretem őt. De néha úgy érzem, nem vagyok elég jó neki.

Hazamentem és egész nap ezen gondolkodtam. Vajon tényleg csak én látom így? Vagy Zsófi is érzi ezt mélyen belül?

Pár héttel később Zsófi bejelentette: elutaznak pár napra vidékre Gergő anyjához segíteni. Azt mondta: – Anya, kérlek… most tényleg ne szólj bele.

Elengedtem őket. És vártam.

Amikor visszajöttek, Zsófi arca kisimultabb volt. Leült mellém a kanapéra.

– Tudod… beszélgettünk sokat Gergővel. Megígérte, hogy keres munkát és elkezd terápiára járni. Én is rájöttem valamire: nem menthetek meg mindenkit magam körül. El kell engednem néha a dolgokat.

Megöleltem őt. Éreztem, hogy most először igazán felnőtt lett.

De még mindig ott motoszkál bennem a kérdés: vajon jól tettem-e, hogy ennyire beleavatkoztam? Vagy hagynom kellett volna mindent az elejétől fogva?

Ti mit tennétek az én helyemben? Hol van az a határvonal, ahol egy anya már túl messzire megy?