Ne hagyjátok el az apátokat: Egy magyar család története veszteségről és a megbocsátás reményéről

– Nem hiszem el, hogy ezt tényleg megteszed! – ordítottam, miközben az ajtó hangosan becsapódott mögötted. Anyám, Katalin, remegő kézzel kapaszkodott a konyhapultba, mintha attól félne, hogy a föld is kiszalad alóla. A húgom, Dóri, némán sírt a szobájában. Én, Gergő, akkor 23 éves voltam, és azt hittem, már mindent tudok az életről. De arra nem készített fel semmi, hogy az apám, László, egy reggel összepakol és elmegy egy nálam alig pár évvel idősebb nőhöz.

Aznap este anyám csak ült a sötétben. – Mit csináltam rosszul? – suttogta. – Miért nem voltam elég jó neki? – Nem tudtam mit mondani. Csak ültem mellette, és próbáltam nem gyűlölni azt az embert, akit addig példaképemnek hittem.

A következő hónapokban minden megváltozott. Anyám két műszakban dolgozott a helyi varrodában, hogy eltartson minket. Dóri bezárkózott, az iskolában is romlottak a jegyei. Én pedig egyre többet dolgoztam építkezéseken, hogy ne kelljen otthon lennem. Az apám néha felhívott – mindig ugyanazzal a feszengő hanggal: – Hogy vagytok? – De sosem kérdezte meg igazán.

Aztán évek teltek el. Dóri férjhez ment, én is családot alapítottam. Anyám lassan visszanyerte az erejét, de a mosolya már sosem lett olyan, mint régen. Apámról alig beszéltünk. Aztán egy nap, amikor már azt hittem, végleg eltűnt az életünkből, csörgött a telefonom.

– Szia Gergő – szólt bele rekedten László. – Szeretnék beszélni veled… veletek. Fontos lenne. – A hangja öreges volt, megtört.

– Miről van szó? – kérdeztem hidegen.

– Nem telefonba való. Kérlek… gyertek el hozzám szombaton. Te is, Dóri is. És… anyátokat is hívjátok meg. –

Letettem a telefont, és percekig csak bámultam magam elé. Miért most? Miért pont most akarja visszakapni azt, amit évekkel ezelőtt eldobott?

Szombaton Dórival együtt mentünk el hozzá. A panelház folyosóján dohos szag terjengett. Apám ajtaja előtt megálltunk.

– Biztos jó ötlet ez? – kérdezte Dóri.

– Nem tudom – feleltem őszintén.

László kinyitotta az ajtót. Megöregedett. A haja ősz volt, a szeme alatt sötét karikák húzódtak.

– Gyertek be… – motyogta.

A lakásban rendetlenség uralkodott. Az asztalon gyógyszeres dobozok sorakoztak.

– Leülünk? – kérdeztem feszengve.

– Igen… Köszönöm, hogy eljöttetek. Tudom, nem érdemlem meg…

Dóri csak összefonta a karját.

– Miért hívtál minket? – kérdeztem végül.

Apám mély levegőt vett.

– Nem vagyok jól… Az orvosok szerint nincs sok időm hátra. Szeretném rendezni a dolgaimat… és szeretném, ha megbocsátanátok nekem.

Csend lett. Hallottam Dóri szipogását.

– Most? Most akarsz bocsánatot kérni? – kérdeztem dühösen. – Amikor már mindent elveszítettél?

– Tudom… késő… De ti vagytok az egyetlen családom…

Dóri felállt.

– Nekem nincs apám! – kiáltotta, és kiviharzott a lakásból.

Én ott maradtam vele. Néztem azt az embert, aki valaha mindent jelentett nekem.

– Mit akarsz tőlünk? Hogy sajnáljunk? Hogy ápoljunk? Hogy örököljük ezt a lakást? – kérdeztem keserűen.

– Nem… vagyis… nem csak azt… Csak szeretném tudni, hogy egyszer majd… talán… gondoltok rám jó szívvel is.

Hazafelé menet Dóri rám nézett:

– Te mit érzel?

– Haragszom rá… de sajnálom is. Nem tudom eldönteni, melyik érzés az erősebb.

Otthon anyám várt minket. Amikor elmondtam neki mindent, csak ennyit mondott:

– Gergő… mindenki hibázik. De nem mindegy, hogy utána mit teszünk.

A következő hetekben többször meglátogattam apámat. Néha Dóri is eljött velem – mindig csendben ült, de ott volt. László egyre gyengébb lett. Egyik este odahívott magához:

– Fiam… köszönöm, hogy nem hagytál teljesen magamra.

Megszorítottam a kezét.

– A család nem csak akkor család, amikor minden rendben van – mondtam halkan.

Amikor apám meghalt, Dórival együtt rendeztük el a temetést. A lakást eladtuk; a pénzt feleztük. De ami igazán fontos volt: végre beszélni tudtunk egymással arról a haragról és fájdalomról, amit évekig cipeltünk magunkban.

Most már tudom: a megbocsátás nem azt jelenti, hogy elfelejtjük a múltat – hanem azt, hogy nem engedjük tovább mérgezni a jövőnket.

Vajon hány család él ma Magyarországon úgy, hogy kimondatlan sérelmek választják el egymástól az embereket? Meg lehet-e bocsátani annak, aki mindent elrontott? Ti mit tennétek a helyemben?