Hat hónap Texasban – Most talán a feleségem következik?

– Hát ezt most komolyan gondolod, Zsuzsa? – kérdeztem, miközben a konyhaasztalnál ültem, és a bankszámlakivonatot bámultam. A kezem remegett, a szívem hevesen vert. – Hat hónapig dolgoztam Texasban, hogy végre legyen egy kis tartalékunk, és most azt látom, hogy alig maradt valami.

Zsuzsa a mosogatónál állt, hátat fordított nekem. Nem válaszolt rögtön. Csak csöndben csurgatta a vizet a poharakra. A csend szinte fojtogató volt.

– Nem költöttem semmi extrára – mondta végül halkan. – A lányunknak kellett új cipő, a gázszámla is több lett, és hát… néha elmentünk fagyizni. De nem szórtam el a pénzt!

Éreztem, ahogy a düh és a tehetetlenség összeszorítja a torkomat. Hat hónapig robotoltam Dallas külvárosában egy építkezésen. Minden nap hajnalban keltem, este hullafáradtan estem be az albérletbe. Minden forintot félretettem, amit csak tudtam. Itthon pedig azt hittem, végre fellélegezhetünk. Hogy nem kell minden fillért számolni.

De most itt ültem, és azt láttam: az összegyűjtött pénz nagy része eltűnt. Nem luxusra ment el – de mégis elment.

– Zsuzsa, én nem ezt vártam – mondtam halkan. – Tudod, mennyit dolgoztam ezért? Tudod, mennyire hiányoztatok?

– És szerinted nekem könnyű volt? – fordult felém hirtelen. A hangja remegett. – Egyedül voltam itthon a gyerekkel! Minden nap aggódtam érted! És közben próbáltam mindent egyben tartani.

A lányunk, Dóri, ekkor lépett be a konyhába. Tizenkét éves, de már most látom rajta azokat a vonásokat, amiket Zsuzsában szeretek: makacsságot, érzékenységet. Megállt az ajtóban, és csak nézett ránk.

– Miért veszekszetek? – kérdezte halkan.

Zsuzsa gyorsan letörölte a szemét. – Semmi baj, kicsim. Csak fáradtak vagyunk.

De Dóri nem hülye. Tudja ő jól, hogy valami nincs rendben.

Aznap este sokáig forgolódtam az ágyban. Zsuzsa már rég aludt mellettem – vagy legalábbis úgy tett. Én viszont csak bámultam a plafont. Vajon tényleg igazságtalan vagyok vele? Vagy csak túl sokat vártam ettől az egésztől?

Másnap reggel Zsuzsa már korán elment dolgozni a kozmetikai boltba. Én otthon maradtam Dórival. Próbáltam vele beszélgetni, de ő is zárkózott volt.

– Apa… te visszamész Amerikába? – kérdezte egyszer csak.

– Nem tudom, kicsim – sóhajtottam. – Nem akarok elmenni újra. De ha nem lesz elég pénzünk… lehet, hogy muszáj lesz.

Dóri lehajtotta a fejét. – Anya nagyon szomorú volt, amikor nem voltál itthon.

Ez a mondat úgy ütött szíven, mint egy pofon.

Aznap este leültem Zsuzsával beszélgetni. Nem volt könnyű. Mindketten fáradtak voltunk, mindketten tele sérelmekkel.

– Figyelj – kezdtem óvatosan –, lehet, hogy igazad van. Lehet, hogy túl sokat vártam ettől a pénztől… De muszáj lenne valahogy jobban beosztani. Nem akarok újra elmenni fél évre.

Zsuzsa bólintott. – Én sem akarom, hogy elmenj. De akkor… mit csináljunk?

– Talán… talán most te próbálhatnád meg valami mást – mondtam ki végül azt, ami már régóta motoszkált bennem. – Te diplomás vagy. Mi lenne, ha keresnél egy jobb állást? Én addig itthon lennék Dórival.

Zsuzsa arca megkeményedett.

– Szerinted olyan könnyű most munkát találni? Főleg nőként? Főleg anyaként?

– Nem mondom, hogy könnyű lesz – feleltem csendesen –, de talán együtt könnyebb lenne.

Hosszú csend következett. Mindketten tudtuk: ez most fordulópont lehet az életünkben.

A következő hetekben Zsuzsa elkezdett állásokat nézegetni az interneten. Volt pár interjúja is – de mindenhol azt mondták: „Túl régen nem dolgozott a szakmájában”, vagy „Nem keresünk most részmunkaidősöket”.

Közben én próbáltam otthon helytállni: főztem Dórira (nem túl jól), takarítottam (még rosszabbul), segítettem neki tanulni (néha sikerült is). Egyre jobban éreztem: mennyire nehéz ez az egész.

Egy este Zsuzsa sírva jött haza egy sikertelen interjú után.

– Hiába próbálkozom – zokogta –, senkinek nem kellek! Harmincnyolc éves vagyok, egy gyerekkel! Mit gondoltál? Hogy majd tárt karokkal várnak?

Átöleltem. Most először éreztem igazán: mennyire magára maradt ő is ebben az egészben.

Azóta eltelt pár hónap. Még mindig nem talált jobb állást Zsuzsa, én pedig néha elvállalok kisebb munkákat itthon ismerősöknél. A pénz továbbra is kevés – de legalább együtt vagyunk.

Néha azon gondolkodom: vajon tényleg csak a pénz számít? Vagy fontosabb lenne megtanulni együtt túlélni mindent?

Mit gondoltok? Ti mit tennétek a helyemben? Vajon tényleg van kiút ebből az örökös mókuskerékből?