A sógornőm árnyékában: Egy családi vihar története
– Hogy tehetted ezt, Zsófi? – Ágnes hangja remegett az idegtől, miközben a konyhaasztalra csapta a bevásárlószatyrot. – Lili egész nap nem evett semmit! A te hibád!
Ott álltam a konyhában, kezemben egy félig szeletelt kenyérrel, és próbáltam felfogni, mi történik. A férjem, Gábor az ajtófélfának dőlve hallgatta a vitát, arcán az a jól ismert fásult kifejezés ült. Az egész lakásban vibrált a feszültség.
– Ágnes, kérlek… – kezdtem halkan. – Nem tudtam, hogy Lili ma is nálunk lesz. Tegnap szóltál volna…
– Mindig nekem kell mindent előre bejelenteni? – vágott vissza Ágnes. – Te vagy a család középpontja, nem? Akkor miért nem gondoskodsz róla?
Gábor ekkor közbeszólt:
– Elég volt már ebből! Nem Zsófi hibája, hogy…
De Ágnes félbeszakította:
– Persze, mindig csak Zsófit véded! Bezzeg amikor én kerülök bajba, senki sem áll mellém!
A szavak úgy csapódtak hozzám, mint a jégeső. Tudtam, hogy Ágnes most nem csak Lili éhségéről beszél. Az elmúlt hónapokban minden megváltozott. Amióta kiderült, hogy Lili apja nem Ágnes férje, hanem egy régi szeretője, a családunk darabokra hullott. Ágnes férje elköltözött, anyósom pedig minden vasárnap sírva hívott fel.
Ágnes viszont mintha engem választott volna bűnbaknak. Talán mert én maradtam az egyetlen stabil pont Gábor mellett. Talán mert én sosem léptem félre. Vagy csak mert könnyebb volt rám haragudni, mint szembenézni a saját hibáival.
Aznap este Gábor csendben ült le mellém a kanapéra.
– Sajnálom, hogy ezt kell átélned – mondta halkan.
– Nem értem, miért engem hibáztat mindenért – suttogtam vissza. – Én csak segíteni próbáltam…
Gábor vállat vont.
– Ágnes mindig is ilyen volt. Ha baj van, keres valakit, akire ráfoghatja.
De ez nem vigasztalt meg. Egyre gyakrabban éreztem magam idegennek a saját otthonomban. A családi ebédek feszültek lettek; anyósom csak Lilit sajnálta hangosan, Gábor pedig egyre többet dolgozott túlórában. Én pedig próbáltam tartani magam – főztem, takarítottam, segítettem Lilinek a leckében –, de bármit tettem, Ágnes mindig talált valamit, amiért hibáztathatott.
Egyik este Lili odajött hozzám.
– Zsófi néni… anya miért haragszik rád?
Letérdeltem elé és megsimogattam a haját.
– Nem haragszik igazán rám. Csak most nehéz neki minden.
Lili bólintott, de láttam rajta, hogy nem érti. Hogy is érthetné? Egy tízéves kislány csak azt látja, hogy az anyukája sír és kiabál.
A következő héten Ágnes újabb jelenetet rendezett. Ezúttal az egész család előtt.
– Ha Zsófi nem lenne ilyen önző, talán nem lennék egyedül! – kiáltotta anyósom nappalijában. – Mindenki csak őt sajnálja! Engem meg senki!
A levegő megfagyott. Gábor apja felállt az asztaltól.
– Elég volt ebből! – mondta keményen. – Mindannyian hibáztunk valahol.
De Ágnes csak sírt tovább.
Aznap este Gáborral hosszú beszélgetést folytattunk.
– Szerinted valaha megbékélünk még? – kérdeztem tőle.
– Nem tudom – felelte őszintén. – De azt tudom, hogy nem engedhetjük meg Ágnesnek, hogy tönkretegye a házasságunkat.
A szavai fájtak. Mert éreztem: már most is repedezik köztünk valami. Egyre többször hallgattunk egymás mellett; egyre ritkábban nevettünk együtt.
Egyik este Ágnes felhívott.
– Zsófi… bocsánatot akarok kérni – mondta halkan. – Tudom, hogy túl messzire mentem.
Meglepődtem. Nem számítottam rá.
– Semmi baj – feleltem óvatosan. – Csak szeretném, ha Lili jól lenne.
– Én is… csak néha úgy érzem, mindenki elhagyott.
A hangja megtört volt. Akkor értettem meg igazán: Ágnes nem engem utál. Csak fél attól, hogy egyedül marad.
Azóta próbálok türelmesebb lenni vele. De néha még mindig nehéz. Mert amikor valaki mást hibáztat a saját fájdalmáért, abból sosem lesz igazi béke.
Vajon meddig lehet csendben tűrni mások vádjait? És mikor jön el az a pillanat, amikor végre kimondjuk: elég volt? Ti mit tennétek a helyemben?