A fiam nem ment iskolába – ezért mosogatnia kellett a helyi kifőzdében

– Marci, hol voltál ma délelőtt? – kérdeztem, miközben a kulcsot az asztalra dobtam. A fiam csak lesütötte a szemét, és a cipőjét bámulta. Az anyja, Éva, a konyhában állt, kezében egy félig megvágott hagymával, de a mozdulata megállt a levegőben.

– Csak… csak elmentünk a srácokkal a Duna-partra – motyogta Marci.

A vérnyomásom az egekbe szökött. Hetek óta furcsa volt, de azt hittem, csak kamaszodik. Most viszont minden világossá vált: Marci lóg az iskolából. A tanárok már kétszer hívtak, de mindig kimagyarázta magát. Most viszont lebukott.

– Hányszor mondtam már neked, hogy az iskola nem játék? – csattantam fel. – Tudod, hányan örülnének, ha tanulhatnának? Nem fogod elpazarolni az életedet!

Éva csendben sírt, én pedig próbáltam visszafogni magam. De nem ment. Úgy éreztem, cserbenhagyott minket. Az én fiam! Én egész életemben dolgoztam, hogy neki jobb legyen.

Aznap este alig aludtam. Hajnalban már fent voltam, és csak bámultam a plafont. Valamit tennem kellett. Nem hagyhatom, hogy így menjen tovább. Ekkor jutott eszembe a régi barátom, Laci bácsi kifőzdéje a sarkon. Ott nőttem fel én is: mosogattam, krumplit hámoztam, néha még felszolgáltam is. Ott tanultam meg becsülni a munkát.

Reggel szóltam Évának: – Ma Marci velem jön.

– Mit akarsz csinálni? – kérdezte aggódva.

– Megtanítom neki, mi az a munka.

Marci duzzogva ült be mellém az autóba. Útközben egy szót sem szóltunk egymáshoz. Amikor beléptünk a kifőzdébe, Laci bácsi széles mosollyal fogadott.

– Na nézd csak! A kis Marci! – kacsintott rám.

– Szükséged van ma egy segítőre? – kérdeztem.

– Mindig! – nevetett Laci bácsi.

Marci először azt hitte, viccelek. De amikor kezébe nyomtam a gumikesztyűt és megmutattam a mosogatót, leesett neki: ez most komoly.

– Apa… ezt most tényleg muszáj? – nézett rám könyörgő szemekkel.

– Igen. Ha nem akarsz tanulni, legalább dolgozni tanulj meg.

Az első órában csak állt a mosogató felett és fintorgott. A zsíros tányérok egymás után érkeztek. Laci bácsi néha odaszólt neki:

– Gyorsabban, Marci! A vendégek nem várnak!

Délre már vörös volt az arca és izzadt. A keze remegett a fáradtságtól. Ebédidőben leült mellém egy pohár vízzel.

– Apa… ez borzalmas – suttogta.

– Igen? És gondolod, hogy azoknak, akik nap mint nap ezt csinálják, könnyebb?

A délután folyamán Marci egyre ügyesebb lett. Már nem panaszkodott annyit, de láttam rajta: megtört benne valami. Amikor hazaértünk, Éva aggódva nézett ránk.

– Mi történt veletek?

– Semmi – mondta Marci halkan. – Csak dolgoztam.

Aznap este leültünk vacsorázni. Marci szinte összeesett az asztalnál.

– Apa… holnap mehetek inkább iskolába?

Elmosolyodtam. – Persze. De ha még egyszer lógni mersz…

Azt hittem, ezzel vége is lesz a történetnek. De másnap Éva sírva jött haza: az anyukák csoportjában valaki megtudta, hogy Marci mosogatott a kifőzdében. „Hogy lehet ilyet tenni egy gyerekkel?” „Ez megalázó!” „Nem csoda, hogy a gyerekek lázadnak!” – záporoztak a kommentek.

Éva összeomlott. – Lehet, hogy tényleg túl szigorú voltál? Mi lesz így Marcival?

Én csak ültem és néztem ki az ablakon. Vajon tényleg rosszat tettem? Vagy épp ellenkezőleg: végre megtanult valamit az életről?

Marci néhány hét múlva már újra nevetett otthon. Az iskolában javultak a jegyei. Néha még segített Évának mosogatni is.

De bennem ott maradt a kérdés: Vajon jól döntöttem? Vagy csak még jobban eltávolítottam magamtól a fiamat? Ti mit tettetek volna a helyemben?