Amikor Anyáink Barátnők Letek: Egy Esküvő, Két Család, Végtelen Bonyodalom
– Nem hiszem el, hogy ezt tényleg meg akarjátok csinálni! – csattant fel anyám, miközben a kávézóban ülve a kezében remegett a csésze. Mellette ott ült Márti néni, Bence anyukája, aki először csak döbbenten nézett ránk, majd hirtelen felragyogott az arca.
– Hát ez csodálatos! – kiáltotta Márti néni, és máris a táskájában kezdett turkálni, mintha azonnal elő akarna venni egy esküvői szervező füzetet. – Tudjátok, mennyi mindent lehetne ebből kihozni? A szomszéd Julcsi lánya is most ment férjhez, de hát az semmi ahhoz képest, amit mi tudnánk szervezni!
Bence rám nézett, szemében egyszerre volt bocsánatkérés és félelem. Éreztem, ahogy a gyomrom összeszorul. Nem így képzeltem el ezt a pillanatot. Egy gyors esküvőt akartunk, szűk körben, csak mi, talán egy kis vacsora a családdal. Ehelyett most két anya ült velünk szemben, akiknek az agya máris ezerrel pörgött.
– Anya, kérlek… – kezdtem halkan.
– Ne is mondd! – vágott közbe anyám. – Tudod te, mennyit álmodoztam arról, hogy majd egyszer milyen lesz a lányom esküvője? És most csak úgy… gyorsan? Egy hét múlva? Ez nem így megy! Legalább egy év kell egy rendes lagzihoz!
Márti néni bólogatott.
– Pontosan! És hát gondolj bele, mennyi mindent kell beszerezni! A ruhától kezdve a zenekarig… És hát a rokonság! Hogy fogják ezt fogadni?
Bence próbált közbeszólni.
– Anyu, mi tényleg csak egy kis szertartást szeretnénk. Nem akarunk nagy felhajtást.
– Ugyan már! – legyintett Márti néni. – Ez egyszer van az életben!
A levegő egyre feszültebb lett. A két anya egymásra talált: mintha egész életükben csak erre a pillanatra vártak volna, hogy végre együtt szervezhessenek valamit. És nem akármit: az esküvőnket.
A következő napokban minden reggel újabb üzenetekkel ébredtem: „Kata, beszéltem a cukrásszal!” „Kata, Márti néni szerint a templom túl kicsi lesz!” „Kata, anyukád azt mondja, a nagybácsid ragaszkodik a pálinkás koccintáshoz!”
Bence is szenvedett. Egyik este leült mellém a kanapéra.
– Szerinted… le tudjuk ezt állítani?
– Nem tudom – sóhajtottam. – Mintha valami lavina indult volna el.
A családi vacsorák egyre kínosabbak lettek. Apám csendben ült, időnként csak annyit mondott: „Édes lányom, ha boldog vagy, én is az vagyok.” De láttam rajta is az aggodalmat. Bence apja viszont hangosan tiltakozott.
– Miért kell ezt ennyire siettetni? Miért nem lehet rendesen megcsinálni?
Egy este aztán robbant a bomba. Anyám és Márti néni összevesztek azon, hogy ki hova üljön majd az asztalnál. A vita odáig fajult, hogy Márti néni sértődötten távozott.
– Ha így állunk hozzá, akkor én ebből kiszállok! – csapta be maga mögött az ajtót.
Anyám sírva fakadt.
– Látod, mit csináltatok? Ez az egész nem lenne ilyen zűrös, ha hallgatnátok rám!
Ott álltam a nappali közepén, Bence mellettem. Mindketten némán néztük egymást. Az álmaink esküvője helyett most egy családi háború közepén találtuk magunkat.
Aznap éjjel nem tudtam aludni. Folyton azon járt az agyam: miért ilyen nehéz boldognak lenni? Miért kell mindenbe beleszólniuk? Vajon tényleg önzők vagyunk, hogy csak magunknak akarjuk ezt a napot?
Reggel Bence felhívott.
– Kata… beszéltem anyuval. Azt mondta, csak jót akar nekünk. De azt hiszem, nem érti igazán, mire van szükségünk.
– Az én anyám sem – válaszoltam fáradtan. – Talán tényleg hibáztunk, hogy mindent rájuk zúdítottunk egyszerre.
Aznap délután leültünk mindkét családdal. Elmondtuk nekik őszintén: szeretjük őket, de ez a mi életünk. Nem akarunk nagy lagzit, nem akarunk veszekedést. Csak egymást akarjuk.
Hosszú csend következett. Anyám szemében könnyek csillogtak.
– Csak azt akartam… hogy boldog legyél – mondta halkan.
Márti néni is bólintott.
– Nekem is csak ez számít.
Végül megegyeztünk: lesz egy kis szertartás, csak szűk családi körben. Nem lesz nagy felhajtás. De mindenki ott lesz, aki igazán fontos.
Az esküvő napján anyám és Márti néni egymás mellett ültek. Néha összenéztek és elmosolyodtak. Talán barátnők lettek – vagy legalábbis szövetségesek abban, hogy elengedjék a gyerekeiket.
Most itt ülök Bence mellett, és visszagondolok erre az egészre. Vajon tényleg ennyire nehéz felnőttnek lenni Magyarországon? Miért olyan nehéz elengedni azt, amit a szüleink várnak tőlünk? Ti mit tettetek volna a helyemben?